[twoshot] New ignition 1/2

Cím: New ignition (új láng) 1/2
Páros: LeoBin
További szereplők: Ravi, N
Műfaj: életkép, barátság, romantikus, fluff, művész-AU
Korhatár: korhatár nélkül/12+
Sárinak, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy folytatnom kell az Ash-t. Egy egyperces, és nem árt elolvasni előbb azt, de egy gyors összefoglaló (spoiler fehérrel! - jelöld ki) a lényeg az, hogy 1. Ravi egy művész; 2. Hongbinnal szakítottak, mert kiszerettek egymásból, de legjobb barátok maradtak. (spoiler vége)
Minden vég egyben egy új kezdet.

~*~*~

Mikor Hongbin megérkezik a kiállítás helyszínére, csönd fogadja, de ez nem meglepő, mert még van egy bő fél óra a megnyitóig. Wonsik – vagyis újonnan választott művésznevén Ravi – menedzsere fogadja, megköszönve, hogy Hongbin eljött, és egy hátsó helyiségbe vezeti, hogy letehesse a kabátját. A menedzser frappánsan az N nevet viseli a publikum előtt. Mind a két jó barát egymástól függetlenül rámutatott, ettől úgy hangzik, mintha valami titkosügynök lenne, de Hakyeon olyankor csak lepisszegi őket. Nem szereti a kritikát, mert maximalista. Épp ezért is vették fel őt Wonsik – vagyis Ravi – menedzserének. Miért is nem lett hát M, húzta vele egyszer Hongbin, amiért a vitatott nevű férfi nyakonvágta, elvágva ezzel a további élcelődést, legalábbis a nevével kapcsolatban. Nem mintha nem lenne elég más dolog, amivel ugratják, mint például a magassága és a bőrszíne. Néha be is durcizik érte, ami kissé meglepő egy tőlük három évvel idősebb férfitól, aki az idő legnagyobb részében úgy tesz, mintha az anyjuk lenne, igyekezvén rendet teremteni Wonsik meglehetősen kaotikus életében. Hongbin már feladta ezt a harcot, de nem akarja lelombozni a menedzsert. Elvégre, őt ezért is fizetik, hogy hadakozzon a festővel, aki nagyon, nagyon nem szereti, ha valaki ilyen szinten beleszól az életébe. Gondolataiból az zökkenti ki, hogy Hakyeon gyendén oldalba böki a könyökével, mikor az egyik kiállítóterembe érnek.

- Próbáld meg lenyugtatni. Valami értelmeset is kéne mondania a sajtónak, nem beszélhetek végig csak én – kéri az idősebb, és Hongbin bólint, arcán egy gyöngéd mosoly játszadozik, ahogy odasétál barátjához. Áh, igen, a művészlélek, akinek ez az első kiállítása. Most már érti, hogy miért kellett eljönnie, hiszen fotóst könnyen találtak volna mást. Különben is lesz itt elég sajtóképviselő. Hakyeonnak valahogyan sikerült neves műkritikusokat is meghívnia, hogy felfedezzék ezt a briliáns fiatal tehetséget (a menedzser szavaival élve), ami bevonzotta a művészmagazinok képviselőit is.

- Hogy vagy? – teszi fel a kérdést barátja mellé érve. Talán kérdeznie sem kéne, Wonsik sápadt, megnyúlt arcáról lerí a válasz.

- Látom gyülekezni a sajtót – felel Wonsik, kibámulva az ablakon, ami történetesen az épület frontján van, és túl közel a bejárathoz. Hongbin nagyot sóhajt, ahogy elhúzza onnan az idősebbet.

- Akkor ne nézd.

- Attól még tudom, hogy ott vannak.

- Esküszöm, úgy hangzol, mint valami üldözési mániás – nevet fel a fotós kínjában, és meglepő módon, pár másodperc után Wonsik is vele nevet. A benne lévő feszültség láthatóan csökken.

- Köszi – mondja, és a mosolya őszinte, Hongbin pedig hasonlóképp viszonozza.

- Körbe akartam nézni, hogy miket választottatok Hakyeonnal a kiállításra. Velem tartasz? – kérdi, mire az idősebb iszonyú zavarba jön, és hirtelen ragadja meg barátja csuklóját.

- Várj, ez... nem jó ötlet...

- Miért is? – szűkíti össze a szemét Hongbin.

- Mert... mert... – egyértelmű, hogy a festő csak kifogást keres, és ahogy a fotós körbepillant, az indok nyilvánvalóvá válik számára.

- Kim Wonsik. – Hangjában már nyoma sincs a korábbi gyöngédségnek, helyette dühös. Bár sokkal inkább csalódott. – Egy feltételem volt, hogy eljöjjek. Egyetlenegy. – Nem is volt olyan nagy kérés, legalábbis Hongbin szerint. Nem akart saját magának szembeköszönni a falon. És már rögtön a fődarab, ami az interjúasztal mögött lóg, őt ábrázolja. Meglehetősen intim helyzetben. Nem, semmi meztelen, vagy erotikus nincs benne, csak bensőséges. Ahogy Hongbin elterül az ágyon, sötétbarna haja kontrasztot képez a hófehér párnákkal, amiken szétterül, és arcán a boldogság ragyog: csillogó szemek és egy felszabadult mosoly, az elmaradhatatlan gödröcskékkel. Wonsik impresszionista stílusában igazán megkapó festmény lett, és a barátjának is az egyik személyes kedvence, de nem, nem akarta ezt itt viszontlátni. Nyilvánvaló, hogy a kép idején még romantikus volt köztük a kapcsolat, és a fiatalabb ezt nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön. Igazából, nem is a nyilvánosság a baj, vagy hogy mit gondolnak róluk, amiért melegek. Hanem hogy már véget ért, legalábbis átlényegült a kapcsolatuk, de a közönség még mindig egy párként fogja kezelni őket. És az, hogy fotósként van jelen, csak még bizarrabbá teszi a helyzetet, és az elméleteket, amik az emberek fejében fognak születni. Hongbin pont az ilyesfajta szituációkat, félreértéseket találja a leginkább zavarbaejtőnek. Mélyet sóhajt, ahogy a festő bűnbánó arcába néz.

- Sajnálom, Binnie... Hakyeon hyung ragaszkodott hozzá. Szerinte ez a legjobb festményem, és ha be akarok futni, márpedig be akarok, akkor most a legjobbat kell mutatnom. Arra rá tudtam beszélni, hogy ne sok kép legyen rólad...

- Az már mindegy! – sóhajt megadóan Hongbin, sok vagy kevés, ha ott van, akkor már mindegy. Majd megrázza a fejét. Hakyeonnak igaza van, ez most Wonsikról szól, és az ő sikeréről. A fotós különben sem az a haragtartó fajta. – Szerintem is az a legjobb képed, és ott a helye – bólint, és egy pillanatra megint ott a tekinteetében a törődés. – De becsaptál, úgyhogy kárpótlást várok! – néz tettetett szigorúsággal a barátjára, aki egy megkönnyebbült mosollyal, majd a játékba belemenve egy drámai sóhajjal nyugtázza.

- Kárpótollak. Meghívlak étterembe. Akárhova. Te választasz.

- Akárhova? – húzódnak egy huncut mosolyra a fiatalabb ajkai.

- Tudom, mit forgatsz a fejedben – mormog Wonsik, sejtve, hogy sokba fog ez neki fájni. – De ha már azt mondtam, akkor nem vonom vissza.

- Akkor bizony elviszel egy steakhouse-ba! Ha befutsz, márpedig be fogsz, akkor simán fog telni ilyesmire. De lásd, milyen kegyes vagyok, nem muszáj a legdrágábba – mondja a fiatalabb, dívának tettetve magát, mire Wonsik elneveti magát. A barátja csak mosolyog, örülve, hogy mégiscsak sikerült feloldania a festő hangulatát, bár ő még mindig feszélyezve érzi magát, azon aggódva, hogy mit fognak az emberek gondolni a portréi láttán. De szerencséjére úgy tűnik, senkit sem érdekel az ember az objektív mögött, csak Wonsik beállítottságáról hall némi pusmogást, de művészek közt nem olyan ritka, hogy valaki felvállalja a másságát. Minden rendben lesz.

~*~*~

Egy magas, nyúlánk alak, szinte lehetetlenül fekete hajjal, talán már negyedórája áll a fődarab előtt. Wonsik megesküdne rá, hogy már akkor is ott volt, mikor az előző csoport műértőt kísérte ki, miután végigsétált velük a termeken, válaszolva a kérdéseikre néhány alkotásáról. A kezdeti idegessége már tovaszállt, ahogy a vakuk eltávolodtak tőle, és már nem arról faggatják, hogy ki ő és honnan jött, hanem a képeiről, hogy mi ihlette őket, és hogyan készültek, amiről nagyon is szeret beszélni. Hm, talán már azelőtt is ott volt... Ezzel felkelti a festő kíváncsiságát. Sokaknak tetszett az a portré, de hogy tizenöt percre, nem, annál is tovább, belefeledkezzenek, az már igencsak meglepő. Mivel épp senki nem csap le rá, hogy tartson idegenvezetést, ő csap le az alkalomra, hogy megközelítse a rejtélyes figurát.

- Uram? – kérdi óvatosan, mire a fekete hajú lassan, mint aki álomból ébred, emeli rá a tekintetét. – Megkérdezhetem, hogy mit gondol róla?

- Maga a festő, igaz? – méri végig a férfi, mire Wonsik ismét feszélyezve érzi magát, de azért illedelmesen bólint.

- Kim Wo... akarom mondani, Ravi. Örülök, hogy megismerhetem – nyújtja a kezét egy kézfogásra.

- Leo. Műgyűjtő és kritikus – fogadja el az a felé nyújtott kezet, és határozottan rázza meg. A festő szemei elkerekednek. A híres-hírhedt Leo. Hogy sikerült Hakyeonnak elérnie, hogy még ő is eljöjjön? Köztudott, hogy a férfi ideje nagy részét egyedül, pontosabban emberek helyett műalkotások közt tölti a kúriájában. Épp ahogy felnőtt, állítja, mert bár gazdag családba született, és különös gondot fordítottak a taníttatására, a szerető családi környezet nem volt meg. Talán épp ezért vált fiatal kora ellenére az egyik legelismertebb szöuli műértővé az elmúlt pár évben. Az ő véleménye egyedül fel tud emelni egy feltörekvő fiatal művészt, vagy derékba törni a karrierjét. Wonsik gyomra görcsbe rándul, szinte fél megtudni, vajon mit gondol Leo a legjobb festményéről, ahová ismét visszatért a tekintete.

- Ravi... – ismétli a szót a kritikus, elmélázva, lassan forgatva azt a nyelvén. – Ideillő. Bár inkább én vagyok elbűvölve, és maga, vagyis a festménye, elbővülő.

- U-uram? – pislog Wonsik. Nem biztos benne, hogy jól hallotta. Leo, a rettegett Leo, valóban az ő festményére mondta volna azt, hogy elbűvölő? A férfi azonban rezzenéstelen arccal folytatja.

- Tisztában van a neve jelentésével? Vagy nem tud franciául? Igazából nem hibáztatom érte, festeni sok időt elvesz – mondja a fekete hajú. Sem a hangja, sem az arckifejezése nem árul el semmiféle érzelmet, így a festő csak reménykedik, hogy nem gúnyolódik rajta.

- A menedzserem választotta a művésznevem, de tisztában vagyok a jelentésével – mondja Wonsik feszélyezetten. A kritikus csak bólint, tekintetét le sem véve a festményről.

- Tetszik ez a porté. Még sosem volt rám egy műalkotás ilyen hatással... – mormolja, és sokkal inkább magának beszél, mint Ravinak, de a fiatal festő issza minden szavát. – Nem tudom levenni róla a szemem. Első ránézésre csak egy átlagos impresszionista festménynek tűnik, de az ábrázolt fiú... nem csak hogy gyönyörű, de mintha élne a festményben. A szemei... mintha a lelkembe néznének. Szinte látom, milyen selymes a haja és puha a bőre, szinte hallom, milyen kellemes lehet a nevetése... Mintha ott lennék vele, azok közt a fehér párnák közt... és ez olyan furcsa, jó érzéssel tölt el. Megmelenget belül, és kimondhatatalanul boldoggá tesz. – Lassan megrázza a fejét, mintha a varázst próbálná megtörni, és újra Wonsik felé fordul. – Még sosem tapasztaltam ilyet... Árulja el, hogy csinálta?

- Azt hiszem, nem én csináltam... – felel Wonsik bizonytalanul, elfojtva egy mosolyt. Úgy tűnik, Leót elbűvölte Hongbin, és bármily furcsa, a férfi nem ismeri ezt az érzést. Nem is csoda, ha igaz a szóbeszéd és tényleg az egész életét abban a sötét kúriában tölti, akkor hiába tartják a nők vámpírnak, és ebből kifolyólag iszonyatosan kívánatosnak, ő maga nem fogja megtapasztalni a vonzalom különböző formáit. De Hongbin meg tudná őt tanítani erre, Wonsik biztos ebben. Barátja egy csodálatos ember, és érzéke van hozzá, hogyan bánjon egy művészlélekkel. Kétségkívül Leo is ebbe a kategóriába tartozik. – ...sokkal inkább a portréalany. Szeretne vele találkozni, uram?

- A portréalannyal? – ismétli a kritikus, lassan, elvarázsoltan, mint aki álomból ébred.

- Igen – bólint a festő, igyekezve nem mutatni a türelmetlenségét. – A legjobb barátom. Bemutathatom önnek – ajánlja, mire a fekete hajú bólint egyet, Wonsik pedig hirtelen nyeregben érzi magát. – Akkor tartson velem, megkeressük!

- Megkeressük? Itt van a kiállításon? – torpan meg az idősebb, és mintha kicsit megijedt volna, de hamar újra kifejezéstelenné redezi vonásait. Ravi ajkai apró mosolyra húzódnak.

- Igen, ő a fotósom is – bólogat a festő, és épp jókor fordul hátra, hogy lássa N-t és Hongbint belépni az egyik oldalsó teremből.

~*~*~

- Hongbin-ah, nem láttad Ravit? – kérdezi Hakyeon, és a fotós elégedetlenül ciccent, mert az idősebb belemászott a képbe.

- Legutóbb az első terem felé láttam menni.

- Akkor gyere, kerítsük elő – karol bele Hakyeon, és ellentmondást nem tűrően kezdi el vonszolni kifelé, megelőzve Hongbin tiltakozását, hogy épp dolgozik. Gyenge kifogás lenne, mert még mindig itt lézengenek a paparazzik is, dolgoznak ők helyette.

Igaza volt, a legkülső teremben ott áll Wonsik, egy fekete hajú, szintén hihetetlenül magas alakkal a fődarab előtt. A festő azonnal észreveszi őket, és mond valamit a másik férfinak, mire az is rájuk néz. Tekintete azonnal Hongbinra tapad, és ami a szemében tükröződik, az egy furcsa keveréke az érdeklődésnek és a szinte eszelős birtoklási vágynak. Ahogy a műértő néz egy különösen értékes darabra, amit a gyűjteménye legjobbjának szán. Valamilyen értelemben hízelgő, és Hongbint várakozással vegyes izgalom tölti el tőle. Nem, nem fél. Wonsik is így nézett rá, mikor megismerkedtek. Hongbin élvezi ezt a fajta macska-egér játékot, ahol addig édesgeti, csalogatja a macskát, míg az vele együtt az egérfogóban reked. Csodálja az ilyen különleges embereket, a művészeket, akik a világ legapróbb rezdüléseire is érzékenyek. És ugyanakkor van valami abban a fekete hajú férfiban, a keskeny, rókaszerű szemeiben, a sápadt bőrében, az ívelt ajkaiban, vagy talán a pufók orcáiban, ami megmagyarázhatatlanul vonzza Hongbint. Egyszerre tűnik morcosnak és aranyosnak, szelídnek és veszélyesnek, az egész lénye egy talány, egy nagy, fekete kérdőjel, és Hongbin meg akarja találni rá a választ. Vagy éppen szívesen lenne a válasz ő maga. Nem tiltakozik, ahogy Hakyeon odamenetel a festőhöz, őt is magával rángatva. Lassan mosolyodik el, ahogy megállva a rejtélyes férfival szemben, tekintetük összefonódik. A fotós nem bánna elveszni azokban a sötét szemekben, amik őt kutatják, de nem tudják ilyen könnyen megfejteni. A varázst az töri meg, hogy Hakyeon el akarja rángatni Wonsikot, aki tiltakozik, hogy be kell mutatnia Hongbint Leo-ssinak.

- Nos, mivel itt vagyok, akár be is mutatkozhatok magam – jegyzi meg.

- Pontosan – csap le a lehetőségre Hakyeon. – Gyere, Wo... Ravi-ah, téged már várnak!

- Bocsánat, Leo-ssi – hajol meg bocsánatkérően a festő, mielőtt a menedszer nem egészen szelíd erőszakkal, hevesen magyarázva elvonszolhatná a lehetséges mecénás irányába. A műkritikus ajkain, jól szórakozva a helyzeten, egy apró mosoly jelenik meg.

- Ezek szerint Leo-ssihez van szerencsém? – kérdezi Hongbin a fejét kíváncsian oldalra döntve, mikor a fekete hajú tekintete visszatér rá.

- Igen. Meg sincs lepve? Vagy nem tudja, ki vagyok?

- Ha jól vettem ki, egy műértő – felel őszintén, és kicsit szemtelenül a fiú. A kérdésből egyértelmű, hogy egy nagy név áll előtte, ugyanakkor ez a nagy név olyan érdeklődéssel szemléli, hogy feltehetőleg megengedheti ezt magának. Sosem tudja, meddig mehet el, mielőtt a macska ráun, vagy egyből a szájában végzi, ha nem próbálgatja a határait.

- Ezek szerint nem tudja – hökken meg egy pillanatra a férfi, mielőtt felvenne egy érzelemmentes maszkot. Hát így játszunk, gondolja Hongbin. – Hadd adjak egy ízelítőt. Ha én azt mondom, hogy a barátja tehetségtelen, megnézheti mikor lesz belőle elismert festő, ha egyáltalán festő lesz. De ha én azt mondom, talán van benne valami, akkor a lába nyomát is meg fogja csókolni a publikum – mondja, és az arca még mindig kiolvashatatlan. A fotós ártatlanul elmosolyodik.

- És mit tervez mondani róla?

- Az attól függ.

- Mitől?

- Ez a festmény – pillant oldalra a férfi –, ami történetesen magát ábrázolja, különös hatással volt rám. A kérdés az, hogy magáé-e ez a hatás, vagy a festményé?

- Erre nekem kéne tudnom a választ? – vonja fel a szemöldökét Hongbin.

- Nem, de segíthet megtalálni. Jöjjön velem.

- Hova? – kérdezi a fiú.

- Egy randevúra. – Taekwoon maga is meglepődik a szavain. Ő sem tudja, honnan jön ez a fajta viselkedés, miért mondta azokat, amit, az elmúlt pár percben, csak azt tudja, hogy akarja ezt a fiút. Sosem próbálta, így nem tudja, hogyan is kell udvarolni, bár az a néhány (tucat) romantikus film, amire a nővérei rákényszerítették, arra enged következtetni, hogy bizony nem így. De úgy tűnik, a gyönyörű fiút ez nem zavarja, mert kacéran felnevet.

- Miért is? – A kritikus kissé meghökken. Nem erre a válaszra számított, azután a nevetés után nem. De van egy nyomós érve.

- Szeretné inkább a véletlenre bízni, hogy mit mondok a barátjáról?

- Maga most zsarol engem? – kérdezi a fiú, és a szemében pajkos fények játszanak. Leo ajkai ravasz kis mosolyra húzódnak.

- Épp ellenkezőleg. Adok magának egy lehetőséget, hogy megvesztegessen. – A fiú először pislog, majd felnevet.

- Tudja egyáltalán, milyen kapcsolatban állok Ravival?

- Nekem azt mondta, legjobb barátok. De engem az sem zavar, ha járnak. A maga döntése, hogy eljön-e velem randevúzni. – Hongbin ismét kuncog. Tetszik neki a férfi állhatatossága, hogy tényleg semmi nem érdekli, csak hogy megkaparintsa.

- Csak az exe vagyok, és épp nincs senkim. Semmi akadálya, hogy randevúzzak magával. – Leo ajkai egy elégedett mosolyra húzódnak.

- Helyes döntés... Hongbin-ssi?

- Igen, Hongbin – felel készségesen a fiú. – Mondja, Leo-ssi... meddig fog még magázni?

- Ameddig te engem.

- Akkor mostanáig, Leo-hyung – mosolyodik el a fiatalabb. A férfi is viszonozza, most először nyíltan és barátságosan, és a másikban egy kellemes, meleg érzés árad szét. Magában mosolyogva követi az idősebbet a ruhatárba. Mivel a fotós kabátja valahol a színfalak mögött maradt, és fogalma sincs, hogyan lehet odajutni, Leo kabátját kapja kölcsön, míg átszaladnak a szomszédos kávézóba. Ezen kívül nem is beszélnek, míg le nem telepednek egymással szemben egy kis sarokboxban az ablak mellett, bár még akkor is alig. Hongbin a gondolataiba süpped, csodálkozva azon, hogy a férfi milyen előzékenyen és óvón viselkedik, teljes ellentétben a korábbi arroganciájával. De ő maga is szinte az ellentétébe fordult a korábbi kacérságának, mert most, hogy ketten ülnek a kávézó egyik boxában, elpirul, mint egy iskoláslány, mikor bámuláson kapja az idősebbet. A zavart csend és az egymás tekintetét elkerülni próbáló, lopott pillantások rutinját a pincérnő töri meg, mikor felveszi a rendelésüket.

- Latte – mondja Leo. Halk, és szűkszavú, de a gyengéd hangszín akaratlanul is mosolyt csal a fotós arcára.

- Nekem egy zöld tea lesz – mosolyog a pincérnőre, aki ragyogva mosolyog vissza, mielőtt eliszkol. Visszafordulva egy szúrós tekintettel találja szemben magát. – Mi baj, hyung?

- Velem vagy randin, nem a pincérnővel – közli, ellentmondást nem tűrő hangon, és a korábbi szégyenlősségnek már hűlt helye sincs. Hongbin felkuncog.

- Csak mindennapos udvariasság. Sokat segít a társas kapcsolatokban, ha kedves vagy az emberekkel. – Leo szeme összeszűkül, nemtetszését fejezve ki.

- Azt mondod, mindenkivel ilyen vagy?

- És azt is, hogy jó lenne, ha te is az lennél – bólint Hongbin, mire a férfi hitetlenkedve és kissé bosszúsan néz rá.

- Ne mondd meg, mit csináljak és hogy! Eddig is elboldogultam az emberekkel.

- Mert vagy aranyosnak tartanak, vagy félnek tőled – kuncog ismét a fiatalabb. Nem tudja, mi lesz a reakció, és egy kissé tart tőle, de ez kiszaladt a száján.

- Nem vagyok aranyos – motyogja a műértő, de a fülei enyhe rózsaszínben játszanak, és Hongbin elragadtatva nézi. Az egyik pillanatban karizmatikus és akaratos, a másikban pedig egy szende kisiskolás. Megfejthetetlen, és épp ettől vonzó számára ez a férfi. Észre sem veszi, hogy most ő bámul, míg nem találkozik a tekintetük, amire a fotós egy torokköszörüléssel lesüti a szemét. Az asztalra ekkor árnyék vetül, a pincérnő van itt ismét, hogy hozza az italaikat. Hongbin lassan, óvatosan kortyol bele a forró teába, és mikor leteszi, zavartan veszi észre, hogy az idősebb még a kávéjához sem nyúlt, mert őt bámulja. – Mondták már, hogy egy élő műalkotás vagy? – Hongbin zavartan kuncog fel, és érzi hogy elpirul. De miért? Annyiszor hallotta már pontosan ugyanezeket a szavakat, most miért jön tőlük zavarba?

- Egy párszor – feleli halkan.

- Óh. – A férfi csalódottnak tűnik, talán azért, hogy nem ő mondta neki először. De a csalódottság jól áll neki, igazán aranyos.

- Ez az első alkalom, hogy élő műalkotással van dolgod? – kérdezi Hongbin. A szavak könnyedén hagyják el a száját, mégis, maga is meglepődik rajta, hogy miért mondta ki őket. Az igaz, hogy meg akarta ezt kérdezni, de mindent a maga idejében.

- Igen... ennyire rosszul csinálom? – kérdi a férfi, és őszintén tanácstalannak látszik. Hongbin a fejét rázza, ahogy ellágyulva mosolyog rá.

- Nem... egyáltalán nem. Pontosan így kell egy élő műalkotással bánni, gyöngéden, kedvesen, nehogy baja essék... de néha éreztetni vele, hogy hozzád tartozik. – A fotós érzi, hogy az arca felmelegszik az elszólása után, míg a férfi egy elragadtatott mosollyal fürkészi őt.

- Ezek szerint hozzám tartozol?

- A-az... – pirul el még jobban a fiú. – Még nem – igyekszik menteni a menhetőt. – Még a teljes neved sem tudom...

- Jung Taekwoon – feleli a másik egyszerűen, és várakozóan néz a fiatalabbra.

- Attól még nem...

- És a te teljes neved? – vág közbe, és a fiú egyszerre könnyebbül meg, és érzi magát idiótának, amiért félreértette a kérdést.

- Lee Hongbin – motyogja.

- Mesélsz magdról, Lee Hongbin? – Inkább utasítás ez, mint kérdés, de egyébként sem volna oka nemet mondani, így a fotós teketória nélkül belevág. Mesél a szinte idilli, nem túl eseménydús, de boldog gyermekkoráról a kertvárosban, a barátairól, hogy mennyire szerettek odakint játszani. Hogy azért kezdett el fotózni fiatal tinédzserként, hogy megörökítse a pillanatot. Mert megtapasztalta, hogy a természet változékony, hogy derűre jöhet ború, fényes napsütésből nyári zápor. És mindez igaz az emberi sorsokra is. Mikor az egyik barátja családja széthullott, Hongbin ráébredt, hogy az emberek boldogsága is éppoly múlandó. Elmeséli azt is, hogy sosem volt igazán szerelmes Wonsik előtt, mert a szép arca a sekélyes lányokat vonzotta. Arról nem is beszélve, hogy bár megvan a lányokkal is, jobban örült volna fiúknak. Hogy most egy rendezvényszervező cégnél szerződtették le fotósnak, így köt ki néha általuk szervezett kiállításokon, vagy most, hogy a legjobb barátja meghívta.

Ezután ő is megpróbálja meséltetni Taekwoont a saját múltjáról. Az elég hamar kiderül, hogy a férfinak nem megy sokáig, összefüggően beszélnie, de Hongbin kérdésekkel segít, így végül sok mindenre fény derül. Például hogy Taekwoonnak nem volt igazi gyerekkora. Az apját mindig is lekötötte a nagyvállalkozás vezetése, míg az anyja igazolta, hogy az őrültet és a zsenit csak egy hajszál választja el. Képzőművész volt, aki súlyos önértékelési problémákkal és depresszióval küzdött, mígnem egyszer túladagolta az antidepresszánsát. Ezután maradt a munkamániás apja, az idősebb nővére apjuk mellé szegődött, hogy kitanulja a cégvezetés csínját-bínját, a fiatalabb nővére pedig bentlakásos balettintézetbe ment tanulni. A nyolcéves Taekwoon ottmaradt egyedül a sötét kúriában, a szülei művészeti alkotásokból álló gyűjteményével, melynek sok darabja éppen édesanjya kezei közül került ki, és ez jelentette szinte az egyetlen kapcsot velük. Ezért is akarta egyre mélyebben és mélyebben megismerni a művészetet, az üzenetet és a mögöttes világot minden alkotásban, és elmerülni benne a saját sivár élete helyett. Az apja, hogy jóvátegye, hogy nincs ideje a fiára, nem sajnálta a pénzt a taníttatására, és az adományokat, hogy a kritikái megjelenjenek a művészeti újságokban. Persze fiú tehetsége is kellett hozzá, hogy a többi kritikus is elismerje, nagyon jó szeme van hozzá. Egy idő után már ők keresték Taekwoont, mint az egyik legjobb szakvéleményt.

- És Ravi kiállítására miért jöttél el? – bukik ki Hongbonból a kérdés. – Úgy értem... az egyik leghíresebb kritikus vagy, nagy dolog, hogy egy kezdő festőt figyelemre méltatsz...

- A nővérem kért meg rá. A menedzser kereste meg, és nem mondhatott nemet, mert az apja vezetőségi tag az egyik partnercégünkben. De egyébként is, ha épp ráérek, szeretek fiatal tehetségeket felfedezni – von vállat Taekwoon, és a fiatalabb értően bólogat. – És kifejezetten örülök, hogy most eljöttem – teszi hozzá egy ravaszkás mosollyal, a fiú szemébe nézve. Hongbin érzi, hogy az arca felmelegszik, és ezen az sem segít, mikor a kritikus bal keze előrecsúszik az asztalon és a jobbján pihen meg. Határozottan úgy érzi magát, mint egy kisgimis az első randin. Ilyen hamar szerelembe esni... mert nincs kétség, az az órácska, amit a kávézóban töltöttek, elég volt, hogy szédületesen beleszeressen Taekwoonba. A férfi még mindig egy talány számára, lehetetlenség is volna ennyi idő alatt kiismerni valakit, de már láthatta az igazi Taekwoont, a gyöngéd, érzékeny művészlelket az álneve és megannyi álarca, a pókerarc, az arrogancia és a szégyenlősség mögött. És szinte mint egy megszállott, többet akar, azt akarja, hogy ez a gyönyörű és rejtélyes férfi megnyíljon neki és csak neki, meg akarja neki tanítani, milyen csodás is szeretni. Akarja és szereti őt, és mikor legalább a pókerarc lehull, látja a férfi szemében, hogy az érzés kölcsönös. Ahogy most is, a tekintete gyöngéd, ahogy a fiatalabb arcát fürkészi, mintha minden vonást memorizálni akarna. Hongbin óvatosan mozdítja meg a kezét, nehogy az idősebb azt higgye, el akar húzódni, és összefűzi az ujjaikat, mielőtt újra a szemébe néz.

- Én is örülök, hogy eljöttél – feleli mosolyogva, mire az idősebb arcát is elönti a pír. – És annak is, hogy Wonsik becsapott, hogy nem lesz rólam kép – teszi hozzá, ráébredve, hogy csak ennek köszönheti, hogy ő itt van.

- Ez nem volt valami szép tőle. Többet vártam volna attól a fiútól... – ráncolja össze a szemöldökét Taekwoon, mire a fotós felnevet.

- Ha tudtam volna, akkor nem jövök el. Ha pedig nincs rólam a kép... – Nem kell befejeznie, hogy tudják, akkor sem ülnének itt. A kritikus gyengéden megszorítja a fiatalabb kezét.

- Akkor tartozom neki egy köszönettel.

- Vagy a menedzsernek – huncog Hongbin. – Wonsik azt állította, hogy az ő ötlete... – A beszélgetést a telefon csöngése szakítja félbe, és a kijelzőn a festő neve világít. Hongbin sóhajt egyet, mielőtt felveszi. – Máris megyek, csak itt vagyok a szomszéd kávézóban. Nincs miért aggódnod. – Ahogy leteszi, újra Taekwoon felé fordul. – Ideje visszamennünk. A legjobb barátom hiányol, és ez mégis csak az ő nagy napja...

- Csak ha megadod a telefonszámod – vágja rá azonnal az idősebb. Hongbin kuncog.

- Megadom később. Ne aggódj, nem akarlak lerázni, de Wonsik pánikolni fog, ha nem vagyok ott öt percen belül.

- Akkor menj előre nyugodtan, én fizetek. – Taekwoon a kabátja zsebébe nyúl a pénztárcájáért, mielőtt Hongbin vállára teríti, és a fiatalabb már tiltakozna, hogy nem hölgy ő, nem kell meghívni, de a saját kabátjában hagyta a pénztárcáját.

- Legközelebb én fizetek – közli, mire a másik csak villant egy ravasz mosolyt.

- Szavadon foglak, hogy lesz legközelebb. – Hongbin játékosan a szemét forgatja.

- Persze hogy lesz. Addig nem kapod vissza a kabátod, amíg nem cseréltünk telefonszámot – közli, mielőtt otthagyná az idősebbet, aki egy elragadtatott mosollyal néz utána.

folyt.köv.