[OS] Ash (Hamu)

Cím: Ash (Hamu)

Páros: RaBin

Műfaj: életkép, melankólikus, (filozofikus?, impresszionista?, bromance?)

Korhatár: 12+ ?

Figyelmeztetés: - (max a yaoi. és a furcsa stílusa. és magamnak bétáztam.)

Hossz: ~1000 szó (<2oldal)

Megjegyzés: újabb saját VIXX fic fordítása. Az ash (hamu) kulcsszó köré íródott.

Leírás: Ami lángra lobbanva kezdődik, hamvakban végződik.

~*~*~

Mikor Wonsik hazaér, egy bepakolt bőrönd fogadja a nappaliban, és egy nyitott erkélyajtó. Hongbin odakint áll a korlátnak támaszkodva, és a napnyugta lassan szertefoszló fényei színkavalkádot festenek az arcára. Tekintete a városi látképen pihen, de gondolatai minden bizonnyal messzebb járnak, mint ameddig a huszadik emeletről ellátni, mert észre sem veszi, mikor Wonsik odasétál mellé.

– Bin – szólítja meg halkan, mire a jóképű fiú összerezzen, és a mélybarna szemek Wonsik felé fordulnak, és tulajdonosuk figyelme párjára összpontosul. Aki újra megállapítja, hogy a fiú helyes, gyönyörű, sőt még annál is több. Nem csoda, hogy az idősebbnek megakadt rajta a szeme... igazság szerint még most is megakad. De valahogy másképp, egy másfajta érdeklődéssel, ahogy egy műértő csodál egy műalkotást. Wonsik, maga is művész, nem sétalhat el csak úgy egy ilyen szépség mellett, minden alkalommal, újra és újra meg kell csodálja. És nem csak Hongbin kinézetét – a lelke is éppoly gyönyörű, szelíd kedvessége már az első találkozásukkor elvarázsolta Wonsikot. Azóta csodás hónapokat töltöttek együtt, pontosabban épp ma, hogy nyolcat. De nyolc hónap hosszú idő. Kellően hosszú, hogy a kezdeti szikra kialudjon. Wonsik már sokat tépelődött emiatt. Talán ideje elengedni Hongbint, hogy találhasson valaki mást, aki többre becsüli, mindenféle értelemben. Valakit, akitől újra zavarba jön, hevesen ver a szíve és naphosszat szétszórt és ábrándozó lesz. Aki még boldogabbá teszi. És ahogy a sötét szemekbe néz, melyekben oly sokszor elveszett korábban és amitől akkor bukfencet vetett a gyomra, tudja, hogy eljött az idő, bármennyire is utál mindenféle búcsút. A zsebébe túr hogy kialásszon egy cigit és egy gyújtóst, újra felvett szenvedélyében keresve elég elszántságot. Tudja ő is, egyszerűbb volna rögvest belevágni, túl lenni rajta. De egyszerűen még képtelen rá.

– Nem nézel rám – jelenti ki halkan Hongbin, mire a másik férfi kérdően pillant föl rá, ajkai közé véve a cigarettát. – Nem szó szerint értem. És nem is úgy, hogy már nem csak rám nézel, ahogy régen. Már nem ugyanúgy nézel rám. – Wonsik, tudva jól hogy mire megy ki a játék, csak csendben néz a párjára. Hogy időt nyerjen, meggyújtja a cigit és hosszan lélegzi be a füstöt, mielőtt kifújja az utca felé. Hongbin fintorog egyet, a kifinomult fiú nem szereti sem a füstöt, sem a rossz szokást. – A cigire is visszaszoktál... Pedig letetted, mikor összejöttünk. – Az idősebb még mindig képtelen bármit is mondani, így ismét a cigarettához fordul, hogy lekösse a száját. Hongbin halkan felsóhajt, ráébredve, hogy neki kell kimondania, ami ott van mindkettejük nyelve hegyén. Wonsik volt az, aki kezdeményezett – de nem mindig ő volt az, akinek meg kellett húznia a határt, és nemet mondani, amikor az idősebb túlzásokba esett? Talán a művészléttel együtt jár, gondolta mindig Hongbin, ez a különcség. A kreativitás, a szó minden lehetséges értelmében, de néha a valóságtól való elrugaszkodás is. Azt kívánja, bár segíthetne ebben továbbra is az idősebbnek – barátként még mindig közel áll hozzá. De már nem több. Eljött hát a szakítás ideje, határozza el. Pontosabban már akkor elhatározta, mikor bepakolta a bőröndöt. Mély levegőt vesz, szerencsére füstmenteset, mert az idősebb különös gondot fordít rá, hogy távol tartsa tőle, mielőtt kimondaná. A mosolyában ott a biztatás, hogy továbbra is közel lesznek egymáshoz. – Wonsik. Folytassuk barátokként, rendben? – A nevezett röviden, kicsit megkönnyebbülve bólint, és a szája széle felfelé gürbül. Még mindig nem tud ellenállni annak a gödröcskés mosolynak, amibe egykor szerelmes volt, bár most már csak arra készteti, hogy őszintén, nyíltan visszamosolyogjon. Egyszerűen csak boldog, hogy barátja lehet ennek a minden értelemben csodás embernek. – Kiköltözöm – teszi hozzá Hongbin. Meglehetősen fölöslegesen, hiszen a másik minden bizonnyal látta a bőröndöt, de valamivel meg akarja törni a csendet. A próbálkozás hiábavaló, mert a válasz megint csak egy bólintás. Hongbin zavartan babrál az ujjaival, míg Wonsik cigarettázik, és szemei a távolba révednek. A csönd kezd zavaróvá válni. – Akkor... én megyek is. Még ma haza kell érnem... Csak hívj, ha bármire szükséged van. Remélem, hamarosan látjuk egymást – Hongbin ismét mosolyog, de ez látatlan marad, mert a másik fiú még mindig az épületeket bámulja. Annak ellenére, hogy minden perccel egyre kevesebbet lát, ahogy lassan besötétedik körülöttük. A fiatalabb halkan felsóhajt, majd megfordul hogy bemenjen. Wonsik hangja az erkélyajtóban állítja meg.

– Hongbin.

– Igen?

– Köszönöm. Minden köszönök.

– Nagyon szívesen – fordul vissza mosolyogva, és egy rövid, de sokatmondó ölelésben találja magát. Aztán, az idősebb hátralép, a korlátnak dől és újra felveszi a cigit a hamutálcáról, a semmibe bámulva. Hongbin kénytelen egyedül kisétálni, de nem mintha nem tudná az utat, és elég jól ismeri Wonsikot is, nem akarna udvariatlan lenni, csak túl érzékeny hogy jól kezelje a búcsúzásokat, és túl büszke hozzá hogy ezt elismerje. Egy tompa szomorúság is jelen van Hongbin szívében, mert fontos szerepük volt egymás életében. Sok minden lesz, ami hiányozni fog, ölelni valakit elalvás előtt, tudni, hogy várja valaki, ha hazaér... Bár tudja, hogy a művészlélek mindezt megsokszorozva éli meg, így nincs joga panaszkodni. A kulcsát csendben az asztalra teszi, mielőtt megfogja a bőröndjét. Az ajtóból még egyszer visszanéz, de csak az erkélyről látja az exét, mielőtt kisétál az apartmanból, és vele Wonsik életéből is, legalábbis mint a párja. De bízik benne, hogy ugyanakkor ez egy nagyszerű barátság kezdete.

A művész mélyre szívja a füstöt, hogy megnyugtassa magát. Tudja, hogy tovább kell most lépnie, de nem szeret elveszíteni dolgokat. Sosem tűrte jól az ilyesmit, főleg nem az olyan fontos dolgok elvesztését, mint Hongbin. Tudja jól, hogy valójában nem veszti el, közeli barátok maradnak, amilyen jól megértik és megbecsülik egymást. Ugyanakkor, magányos lesz a legfelső emeleti apartman, és az apró dolgok, amiket legjobban szeretett, neki jobban fognak hiányozni. Ezek egyszerre egy művész erősségei és gyengeségei – egy egyedi nézőpontból szemlélni a világot, érzékenynek lenni az apró részletekre, de a hiányukra is. A hamutálba ejti a cigijét, nézve, ahogy teljesen elég, míg csak hamu marad belőle, miközben a gondolatai elkalandoznak. A cigaretta épp olyan, mint a szerelmük és kapcsolatuk. A függőség. A lángra lobbanás, az égés, majd a fogyatkozás, míg csak a hamu marad. A szemei felragyognak, ahogy az ihlet megérkezik, és besiet a lakásba, hogy a benyomását, az érzéseit, a nézőpontját erről a pillanatról rögzítse az örökkévalóságnak. A nyitott erkélyajtó feledésbe merül, akárcsak a kiürítésre váró hamutálca. A feltámadó esti szellő apránként elhordja a hamut és szétszórja a levegőben, és a Wonsik erkélyén lefolyt beszélgetésnek közvetlen nyoma nem marad.