[OS] A mosoly ereje

Cím: A mosoly ereje
Páros: OnTae (Onew/Taemin)
Műfaj: életkép, fluff
Korhatár: 12+ vagy még az se
Figyelmeztetések: ezt még az őskorban, 2011-ben írtam (azóta kint van a Merengőn) és Sárii~ már nagyon olvasni akarja, szóval nem állok neki javítgatni. :D lényegi változtatás úgysem lenne, csak apró átfogalmazások.
Leírás: egy aprócska szösszenet egy áprilisi fagyizásról. :3
Megjegyzés: rég nem vagyok Shawol, szóval előre is bocsánat, de ezen kívül még egy SHINee ficem van Merengőn, amit áthozok majd ide, és ezen a kettőn kívül több SHINee ficre ne számítsatok tőlem.
---Onew nézőpontja---

Taemin és Minho a játékkonzol előtt ülnek, vidám zsivajuk betölti az egész nappalit. Egy halvány mosollyal nyugtázom, hogy milyen jókedvűek, és irigylem őket, amiért az ő vállukat nem nyomja olyan súly, mint az enyémet. Tekintetem elfordítom tőlük, és inkább kibámulok az ablakon, ami mellett állok. De az áprilisi Nap is, mintha csak engem akarna megviccelni, jókedvet áraszt, ugyanis verőfényesen ragyog. Hogy lehet minden ennyire vidám, mikor én olyan boldogtalan vagyok? - gondolom. Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét, én pedig felnézek.
- Hyung*, miért vagy ilyen rosszkedvű? Nézd csak, végre süt a Nap! - mondja Taemin, és rám mosolyog.
- Igen, látom... - sóhajtok. Mintha ez segítene rajtam. De a maknae*, úgy tűnik, fejébe vette, hogy nem hagy magamba süppedni.
- Tudod, mi a boldogság titka? - Rám mosolyog, és elárulja. - Ha nincs okod szomorkodni, mindig légy vidám.
- Ennyi? Mindig légy vidám, akár ok nélkül is?
- Látod, ez a baj... mindenki úgy van vele, hogy miért legyen vidám, mikor úgy kéne gondolkozniuk, hogy miért legyenek szomorúak. Hiszen az élet olyan szép!
- Az lenne? - hitetlenkedem. Olyan kis naiv. Hát neki még nem mutatta meg a sors a csúnyábbik arcát? Vagy ennyit számítana az a néhány év, amennyivel fiatalabb nálunk?
- Igen. Gyere, sétáljunk egyet! Elmehetnénk mondjuk... fagyizni.
- De hát még csak április van! - Mosolygok a szokatlan ötleten.
- Tudom, de most nem jut jobb eszembe. – Zavarát egy széles vigyorral leplezi. - És mellesleg tudok egy jó helyet a közelben, ahol ilyenkor is lehet fagyit kapni. - Olyan lelkes, hogy nem mondhatok nemet. Nem lenne szép tőlem, ha elrontanám az ő jókedvét is. Főleg az övét.
- Rendben, szerzek egy pulóvert, és mehetünk – biztatom egy mosollyal. A szeme felcsillan, és ő is elszalad, feltehetőleg ugyanazért.

Két percen belül kilépünk a ház ajtaján. Taemin felnéz az égre, majd széttárt karral forogni kezd. Kicsit gyerekes, de tőle, mint maknaetól, aranyos. Az én arcomra is mosolyt csal. Pár lépést ugrálva tesz meg, aztán hátrafordul hozzám.
- Te nem jössz? - Megcsóválom a fejem.
- Taemin, lassan te is kinősz ebből.
- A mozgás endorfint termel – érvel. - És mi azért jöttünk ki, hogy neked jobb legyen a kedved. Úgyhogy nyomás, egy-kettő... - vezényel. Zavartan felnevetek, és az ajkamba harapva lehajtom a fejem, de mikor felnézek, még mindig engem szuggerál. Így hát mégis nekiiramodok. Egymás mellett ugrálva tartunk úti célunk felé, amiről én még mindig nem tudom, hogy hol van. Minnie* közben dudorászik, én pedig csodálkozom, honnan szorul belé ennyi energia, mert én lassan kifulladok. Végül feladom, megállok és a térdemre támaszkodom. Taemin pár pillanattal később követi a példámat, mikor észreveszi, hogy lemaradtam.
- Azt mondtad, a közelben van a fagyizó – lihegem.
- Már nincs messze, mindjárt ott vagyunk. – Ő is szaporán szedi a levegőt. – De ne mondd, hogy nem esett jól egy kicsit ugrálni! Ugye, máris jobb a kedved, mint odabent volt?
- Igen, tényleg jobb – ismerem el.
- Na látod – mondja diadalmasan. Mikor kifújjuk magunkat, sétálva indulunk tovább. Pár perc múlva meg is érkezünk a kis cukrászda elé. Az ajtajától balra, a teraszon összecsukott napernyővel felszerelt kis asztalkák sorakoznak, jobbra pedig egy ponyvatető alatt – ami egyszerre szolgál a Nap és az áprilisi záporok ellen – a fagylaltos pult. Mikor Taemin odaszalad, egy idős hölgy jelenik meg mögötte, és recsegő hangján köszön. Viszonozzuk, de utána a maknaeból ismét kibukik a gyerek, leplezetlen lelkesedéssel hajol közel az üveghez és tanulmányozza a választható ízeket. Én elfojtom a kikívánkozó mosolyt, mert nem akarom kinevetni, aztán valamivel visszafogottabban követem a példáját. A választék lenyűgöző, nem is tudom, mit kérjek.

- Hyung, te választottál már? – kérdezi türelmetlenül.
- Még nem, rendelj csak nyugodtan – engedem előre. Lelkesen fordul az öregasszony felé.
- Egy pisztácia-csokit kérek!
- Egy pisztácia és egy csokoládé – recsegi az asszony, míg kiméri, majd a maknae kezébe adja a tölcsért, aki várakozón néz rám. Én viszont zavartan mosolyogva, tanácstalanul állok ott. Ugyanis csak most nyúltam a zsebembe, és vettem észre, hogy a pénzem bizony otthon maradt. Mivel fogunk most fizetni?
- Valami baj van? – kérdezi a fagylaltos.
- Öhm... én... otthon felejtettem a pénztárcámat. - Minnie hangosan kikacag, mire én is megkönnyebbülten vele nevetek.
- Tényleg elfelejtetted elhozni? Nem jellemző rád! Még jó, hogy nálam itt van! - Azzal előveszi a tárcáját, de mikor belenéz, ő is zavarba jön. - Hoppá. Ez csak két gombócra elég... - Aztán felcsillanó szemmel fordul az árus felé. - Ha eléneklünk valamit, kaphatunk négy gombóc fagyit kettő áráért? - A választ meg sem várja, már rázendít. - Ring-ding-dong*, ring-ding-dong... – Nekem először nevethetnékem támad, aztán inkább beszállok. Úgy mégis csak jobb, és egyébként is, mi mást tehetnék? Az asszony bólogat az ének ütemére, és még tapsol is, mikor befejezzük. Taemin reménykedve kérdezi: - Akkor kaphatunk féláron fagyit?
- Sajnálom fiúk, igazán tetszett az előadás, de nem tehetem meg – csóválja sajnálkozva a fejét. Na, szép, potyára adtuk elő a Ring Ding Dong-ot. – Ha nektek kedvezményt adnék érte, akkor a környéken minden gyerek ezt csinálná, én meg csődbe mennék.
- Óh... kár... – sóhajt Taemin, és tanácstalanul néz rám. – Most akkor mit csináljunk?
- Nem baj, ilyen hidegben úgysem kívántam a fagyit – hazudom. Bár csak félig hazugság, mikor elindultunk, még tényleg nem volt kedvem, az ugrálásban melegedtem ki annyira, hogy szívesen nyalnék egyet.
- Dehogyisnem. Majd megosztozunk – javasolja Minnie, miközben odaadja az asszonynak a pénzt.
- Egészségetekre – mondja, még mindig sajnálkozó mosollyal, mi pedig megköszönjük, és letelepszünk egy kétszemélyes kis asztalhoz.

Minnie még le sem ült, de már belenyalt a csokiba.
- Mmm... ez isteni. Kóstold csak meg! - Közben bekönyököl az asztal közepére, hogy én is hozzáférjek a szerzeményhez.
- De hát ezt te vetted magadnak...
- Nem! Azért jöttünk el fagyizni, hogy jobb kedved legyen. Nem teheted meg, hogy nem kérsz belőle! Meg fogok sértődni! - A cinkos pillantása elárulja, hogy úgysem fog. Egyébként sem az a fajta. De azt is látom rajta, hogy addig nem hagy békén, míg nem eszem én is.
- Hát jó – hagyom magam meggyőzni - vagy inkább csak úgy teszek, ugyanis meggyőzésre nem volt szükség -, és az asztal fölé hajolva belenyalok. - Tényleg finom!
- Ha nem baj, akkor én eszem a másik oldalról, nehogy elolvadjon – jelenti ki. Mintha olyan meleg lenne! Bár, elég erősen süt a Nap, ahhoz képest, hogy csak április van.
- Nem baj – dünnyögöm. Egészen addig jól elvagyunk, az összefejelések ellenére is, amiken csak nevetünk, amíg a nyelvünk nem akad össze. Ekkor zavartan hőkölök hátra, ugyanis az agyamba hívatlan és gonosz képek férkőznek, amiket sürgősen el kell hessegetnem.

- Mi baj, hyung? - kérdezi rögtön tele szájjal.
- Ühm, semmi... csak elég volt – füllentek, ami azt illeti, elég rosszul. De jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy ne piruljak el. Legalábbis ne túlzottan.
- De a pisztáciáig el sem jutottunk!
- Nem baj.
- Legalább kóstold meg! - nógat.
- Már hozzá sem férünk ketten – mutatok rá, hiszen a csoki szinte már elfogyott, a pisztácia pedig beleolvadt a tölcsérbe. Felsóhajt, és határozottan felém tartja.
- Akkor felváltva esszük.
- Köszönöm – mosolygok szégyenlősen, és igen megkönnyebbülök, hogy elkerülhetjük a számomra kényes helyzeteket, és ráadásul a fagyiról sem kell lemondanom. A második gombóc is néma csöndben fogy el, ami persze mindig az étel – jelen esetben a fagylalt – készítőjét dicséri. Aztán Taemin bekapja a tölcsér maradékát, és elkezdi lenyalni az ujjára olvadt maradékot. Mikor egy papírzsepit nyújtok felé, elneveti magát.
- Ennek eszembe kellett volna jutnia, ugye?
- Azt hiszem.
- Kösz, hogy ilyen diplomatikus vagy – ajándékoz meg újra a mosolyával. Keres egy kukát, aztán szó nélkül elindulunk haza. Csak sétálunk egymás mellett és élvezzük a napsütést. Most végre engem sem zavar a hangulatbeli különbség a természet és köztem, ugyanis azt Taemin megszüntette. Hálásan pillantok rá.
- Köszönöm, hogy elhoztál fagyizni.
- Nincs mit. Én is jókat nevettem. - Angyalian, ártatlanul mosolyog rám, az én szívem pedig nagyot dobban, de azonnal el is szégyellem magam, hogy már megint mikre gondolok vele kapcsolatban. Ha tudná, biztosan nem nevetne rám így. Hanem, azt hiszem, inkább menekülne.

De rosszul hiszem, ekkor ugyanis megtörténik a csoda: Taemin megfogja a kezem. Előbb csak a tenyerembe csúsztatja az övét, aztán mikor nem tiltakozom, az ujjainkat is összefűzi. Meglepetten nézek rá, ő pedig szokatlan komolysággal mondja:
- Szeretném, ha velem mindig boldog lennél. - Ebben a néhány szóban, azzal a pillantással megtoldva, annyival több van, mint elsőre tűnik... Úgy érzem, mintha a teher, amit eddig cipeltem, most könnyedén hullana le a vállaimról. Felszabadultan, szívből jövően mosolyodom el.
- Veled mindig az vagyok.