[Három nap a pokolban] 1.fejezet

Három nap a pokolban

Szereplők: Monsta X, Minhyuk-centrikus

Páros: majd egyszer, de nem akarom lelőni a poént.

Műfaj: angst, akció, horror (világvége, háború)

Korhatár: 16+

Figyelmeztetések: vér, szereplők halála
Megjegyzés: előre is bocsi az összes karakterhalálért.
 

Leírás: „Nem hittük, hogy Északnak tényleg lenne atombombája. Tartottunk tőle, de nem hittük el igazán. És bíztunk benne, hogy ha lenne is, nem használnák rajtunk, honfitársaikon, akiket történetesen pár évtizede elszakított tőlük a nemzetközi politika.
     Tévedtünk. Atomjuk tényleg nem volt, de bombájuk igen, és nem féltek csapást mérni ránk.”

     Amikor egy várost rombolnak porrá, farkastörvények uralkodnak. Az életbenmaradásért meg kell küzdeni, ez alól az idolok sem kivételek. Sosem tudhatod, ki marad veled, vagy nem-e épp te leszel a következő.
     Három nap a földi pokolban.

~*~*~

Nem hittük, hogy Északnak tényleg lenne atombombája. Tartottunk tőle, de nem hittük el igazán. És bíztunk benne, hogy ha lenne is, nem használnák rajtunk, honfitársaikon, akiket történetesen pár évtizede elszakított tőlük a nemzetközi politika.

Tévedtünk. Atomjuk tényleg nem volt, de bombájuk igen, és nem féltek csapást mérni ránk. Nem tudni, honnan szereztek annyi és olyan modern vadászgépet, na meg jó pilótákat, de a légelhárítás nem tudta megsemmisíteni az első csapatot, ők pedig eltörölték a légelhárításunkat. A második csapat már könnyűszerrel juttatta el a bombákat Szöulig.

Ezalatt mi, akkor még heten, a veszélyből mit sem sejtve forgattunk az MNet stúdiójában. Örültünk az élet apró örömeinek, hogy a BTS-szel együtt promotálhattunk, és a színfalak mögül, oldalról kukucskálva néztük a színpadi próbájukat. De egyszer csak megremegett a föld, és megingott az épület. Jooheon felsikkantott és rémülten kapaszkodott a karomba. Elborzadva láttuk, hogy felfogatása a rázkódástól megadván magát, az egyik traverz*, amiről reflektorok, konfettiágyúk és egyéb látványkellékek lógtak, elszabadult és a színpadra zuhant, maga alá temetve az ott próbáló csapat néhány tagját. A gyomrom görcsbe rándult és szorosam behunytam a szemeim, ahogy fröccsent a vér, de a látvány már örökre az emlékezetembe égett.

Kitört a pánik, rajtunk is. Az ablaktalan stúdióban fogalmunk sem volt, hogy mi történhetett odakint, ami az egész épületet alapjaiban rengette meg. Bár a zene elakadt a rázkódással, de nem lett csönd, sikolyok hangzottak fel innen-onnan, a nézőtérről és a színfalak mögül is, de a legbántóbbak a színpadról jöbben. Többen rohantak oda csapattársaikhoz, hogy megpróbálják felemelni az őket fogva tartó traverzet, bár esélyük sem volt a nehéz fémszerkezettel szemben, és elég valószínű, hogy az alatta lévőknek már késő volt. Pár másodpercre rá Shownu hyung is követte őket, a kezei ökölbe szorítva, feje leszegve, mint aki öngyilkos vállalkozásra tökélte el magát. Ösztönösen indultam meg a legidősebbünk után, magammal húzva a karomról lógó Jooheont.

- Idióták, magatokat mentsétek! Ki kell jutnunk innen, mielőtt az egész épület ránk omlik! – Trappolt utánunk Kihyun, mire a rapperrel megtorpantunk. Talán a főénekesünk volt az egyetlen, aki épp józanul gondolkodott. Ezt nem csak nekünk mondta, hanem a pánikoló BTS-es fiúknak is, igyekezve túlharsogni a káoszt, ami eluralkodott a termen. Sápadt volt, de határozott, és erőt sugárzott. – Ha élni akartok, ki az épületből, most!

- Segíts, utána mehetünk – mondta a vezetőnk erőteljes, mély hangon, mire Kihyun csak a fejét rázta. Állkapcsa megfeszült, tudtam, hogy ő már meghozta a nehéz döntést: nem szívesen hagyta cserben a barátainkat, akik most már egy emberként igyekeztek kiszabadítani a csapattársaikat, de ő a mi hetünk biztonságát helyezte előtérbe.

- Talán meg akarsz halni te is? – Bökött az idősebb felé az állával és fonta karba a kezét. Shownu figyelmen kívül hagyta a passzív-aggresszív provokálást, csak dühösebben kapaszkodott a még mindig nem mozduló fémszerkezetbe. A hangszórók recsegve keltek újra életre, és egy női hang kérte az embereket, hogy őrizzék meg nyugalmukat, és rendezetten, gyorsan hagyja el mindenki az épületet. Ironikus módon, az ő hangja is természetellenesen magasan csengett. A pánik csak fokozódott, ahogy a nézők egymás nyakára hágva igyekeztek kijutni a teremből, de a fiúk továbbra is próbálkoztak, egyre elkeseredettebben.

- Appa! – kiáltott fel Jooheon rémülten, és a vezetőnk épp időben nézett fel, hogy lássa, ahogy egy másik gerenda is megadta magát, és sietve kezdett hátrálni, de a vértócsában megcsúszva hanyatt vágódott és az egyik lábát elkapta egy elszabadult hangszóró, ahogy a berendezés a makacsul kitartó BTS tagokat maga alá temette. Vezetékek szakadtak el, és a hangrendszer nagyokat szikrázva egy utolsó, fültépő sípolással érte csúfos végét, elnyomva hyung fájdalmas nyögését.

- Bassza már meg! – fakadt ki Kihyun, ahogy a vezetőnkhöz trappolt, és megpróbálta megmozdítani a nehéz fekete dobozt, ami fogva tartotta. Nem mondta, de tudtuk, ha hallgattunk volna rá, nem itt tartanánk. – Valaki segítsen már! – morogta, de mire Wonho odaért, Shownuval sikerült oldalra lökniük a dobozt, így a visualnek annyi dolga maradt, hogy a hátára vegye a legidősebbet, aki nem tudott lábra állni. Kihyun szó nélkül vette az irányt a színfalak mögé. Lefelé menet megragadta a sóbálvánnyá dermedt Hyungwon karját, és határozott, sietős léptekkel indult meg a hátsó kijárat felé. Mi, mint egy csapat magathetetlen, rémült bárány, szó nélkül követtük, megfogadva, hogy ezentúl megbízunk a helyzetértékelésében.

A folyosókon füst és égett műanyag szaga terjengett, helyenként láttuk a falat mardosó lángnyelveket, , a hőtől és rázkódástól omló vakolatot, a mennyezetet és falat behálózó repedéseket.

– Próbáljatok minél kevesebbet belélegezni belőle. – Ijedtséggel vegyes csodálattal néztem barátom hátát, ahogy céltudatosan vezetett minket keresztül ezen az életveszélyes labirintuson. Talán már csak egy folyosó választott el a szabadságtól, mikor törmelék állta utunkat. Az egyik helyen majdnem teljes folyosószélességben leomlott a plafon, de a főénekesünk meg sem torpant.

- Várj, Kihyun... nem túl veszélyes? – kérdeztem. Hangom a saját füleimnek is túl magasan és bizonytalanul csengett, de ahogy hátrafordult és megláttam az eltökélt tekintetét, tudtam, hogy haszontalan lenne bármit mondanom.

- Vagy elmegyünk mellette, vagy a főbejáraton próbálkozunk a tömeggel együtt. Mire ott kijutnánk, az egész épület omlik ránk, nem csak egy plafon, szóval a biztos halál helyett én inkább a kockázatot választom – közölte hidegen, én pedig megborzongtam. Miután senki más nem mert ellenkezni, Hyungwont maga után húzva masírozott tovább. Tekintete a plafonra tapadt, aminek csak addig kellett kitartania, míg átjutunk.

Kellett volna. Kihyun hirtelen hőkölt hátra, ahogy az anyag keserveset reccsenve megadta magát, de Hyungwonnak ütközött, aki félve a falakban égő szigeteléstől és vezetékektől, mögé húzódott. Bár a fiatalabb oldalra lépett, már nem maradt idejük kitérni, így a leszakadó nagyobb mennyezetdarab letarolta őket, és a következő pillanatban a földön feküdtek, a jókora darab betonnal a mellkasukon. Egy kétségbeesett kiáltás hagyta el Wonho torkát, én pedig, ha Jooheon nem szorította volna olyan erősen a karom, ott estem volna térdre. Remegve néztem, ahogy Wonho a fejük fölött letéve Shownut, ketten megpróbálták lebillenteni a plafondarabot a kapálózó fiúkról. Életben voltak, bár Hyungwon arca láthatóan eltorzult a fájdalomtól, Kihyun szemei pedig hatalmasra nyíltak, és vöröset véltem látni ott, ahol a beton széle a nyakához ért. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzelődöm, vagy hogy csak egy horzsolás.

Egyikünk sem volt felkészülve a látványra, ami akkor fogadott, mikor kiszabadultak. A fiatalabbon nem látszott semmi külső sérülés, Kihyun viszont azonnal a nyakára tapasztotta a kezeit, de ujjai között így is dőlt a vér. Bár szólni képtelen volt, a tekintetéből is kivehető volt a pánik. Changkyun gyomra ehhez nem volt elég erős, és tartalmát azonnal ki is adta magából.

- El kell... el kell állítani a vérzést – cincogta Jooheon, a szokásosnál egy oktávval magasabban, és olyan erősen szorította a karom, hogy már zsibbadt.

- Ruha – nyögte Hyungwon, mire észbekaptam, hogy a pulcsim jó lehetne. Mire kirángattam a karom a rapper szorításából és a ruhadarabot is át a fejemen a remegő kezeimmel, Wonho már letépte a sajátját. Szó szerint. Csíkokat szakított le az aljából, Shownu azzal kezdte el bekötözni Kihyun nyakát, majd az én pulcsimmal folytatta. Nézni sem bírtam, ahogy újabb és újabb rétegeket vérzett át, így leszegtem a fejem. Tekintetem akaratlanul siklott az ominózus betondarabra, azon belül is a kiálló törött csővégre, amit vér borított. A legjobb barátom vére. Az én gyomrom is majdnem felfordult.

- Gyerünk, mielőtt még valakinek baja esik – szólalt meg Shownu, átvéve a higgadt irányító szerepét a kényszernémaságra ítélt Kihyuntól. A hangja volt erős és sürgető, de mégis megnyugtatóan hatott. Tekintete a falfehér Changkyunra, rám, és a belém kapaszkodó Jooheonra esett. – Srácok, ki tudja hozni Kihyunt és Hyungwont?

- Hozom Kihyunt. – Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem gondolni arra a sok vérre, ami barátom, és így hamarosan az én ruháim is áztatta. Jooheon egy szót sem szólt, ahogy a hátára vette Hyungwont. Az ajkai remegtek, én tudtam a legjobban, mert a karomon demonstrálta, mennyire fél, de a kedvünkért igyekezett erős lenni. Küldtem neki egy bátorítónak szánt mosolyt, amit egy hasonlóan torz vicsorral viszonzott. Changkyun előrement, hogy megnézze, mi a helyzet odakint, az ablaktalan folyosókon kóborolva még mindig ötletünk sem volt, mi is vár, ha innen megmenekülünk. A maknae teljes testével kellett, hogy nekirohanjon a vészkijáratként szolgáló kétszárnyú ajtónak, ami beszorult a hőtől és a törmeléktől és nem adta meg magát az első próbálkozásaira. Megkönnyebbülten integetett, hogy mehetünk, kint sem vár nagyobb veszély.

Végre szabadok voltunk, és nem akart a fejünkre szakadni semmi, de a város lángokban állt, füstöt, kormot és üszköt hordott a szél. A reggel látott kora tavasz helyett mintha a pokolba tértünk volna vissza, a hűvös és az éledező természet helyett fulladozás, forróság és pusztulás fogadott. Nem csak az épületek égtek és omladoztak, autók hevertek itt-ott oldalukra vagy tetejükre fordulva, ahogy a robbanás elhajította őket, néhol foltokban hiányzott az aszfalt is, élőlényeknek pedig nyoma sem volt, csak elszenesedett fák és szanaszét heverő testek maradtak. Bűntudatom volt, ahogy átléptem fölöttük, vagy az életükért reménytelen csatát vívók fájdalmas hangjait hallottam egy-egy járműroncsból, de a fájdalmas úton tanultuk meg, hogy nem vehettük mások sorsát a nyakunkba. A házaktól a lehető legnagyobb távolságot tartva, az út közepén botladoztunk, de magunk sem tudtuk, merre.

- Mégis hova mehetnénk? – motyogtam félhangosan. Kihyun, bár alig volt ereje kapaszkodni is, hirtelen heves mutogatásba kezdett, amit csak én nem láttam.

- Le? – nézett rá értetlenül Hoseok. – Hova le?

- Föld alá? – vonta föl az egyik szemöldökét Changkyun, mintha mi sem lenne természetesebb.

- A metró – fordított Hyungwon, mire Wonho szeme felcsillant.

- Tudom, hol a legközelebbi megálló! – kezdett el most már céltudatosan sétálni és felgyorsított. Csodáltam, honnan van még ennyi energiája, hiszen ő cipelte Shownut, ráadásul a legrégebb óta, és már én is kezdtem kifulladni. Bár ebben valószínűleg nagyobb szerepet játszott a belélegzett füst, ugyanis Kihyun is erősen zihált a fülembe. A sérült barátom kedvéért megacéloztam akaratom és felvettem a Hoseok által diktált tempót, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassam magunkat a föld alatt.

~*~*~

szómagyarázat:
*traverz: első verzióban „fémgerendát” használtam rá. Vastagabb rúdként funkcionáló, rácsos fémszerkezet, amiből többek között a szabatéri színpadokat építik.