[OS] Az otthon melege (Love me and my boy)

Az otthon melege (Love me and my boy)

Páros: Keo (VIXX Ken/Leo)

Egyéb szereplők: árva!gyerek!N (említés szintjén: gyerek!BTOB és Infinite cameók)

Műfaj: ?? életkép, némi angst, némi fluff

Korhatár: korhatár nélkül/12+

Figyelmeztetések: nem hangsúlyos, sosincs szó magáról a balesetről, de PTSD-ből (poszt-traumás stresszből) kilábaló karakter (N)
Terjedelem: ~4470 szó (~8,5 oldal)

Leírás: Egy történet az elfogadásról, kitartásról, tökéletlenségről. És a feltétel nélküli, önzetlen szeretetről és szerelemről.
Jaehwan egyszerre próbálja befejezni az egyetemet, nevelni az elárvult unokaöccsét Hakyeont, és félállásban dolgozni hogy eltartsa magukat, de lassan kicsúszik a lába alól a talaj. Az óvóbácsi Taekwoon nem késlekedik segítő kezet nyújtani, de végül ennél sokkal többet ad, és kap is.

Megjegyzés: Ez a történet réges-régen fogant meg a fejemben, és most megszállt a múzsa és egy este leforgása alatt, egy huzamban írtam meg. Azt hiszem, inkább nem olvasom át kijavítani, mert attól félek, csak megbontanám a varázst. (Egy gyors helyesírásellenőrzés ráment.) Remélem, sikerült átadnom az érzéseket... A mondanivalójára büszke vagyok. :3

~*~*~

Szeptember végén jártunk, odakint még mindig elég meleg volt az idő, de néhány fa levelei már kezdtek elszíneződni, az ősz éppen csak a sarkon túl időzött, várva, hogy meglephessen minket. Az elmúlt pár hét alatt már jól összeszokott az óvodai csoportunk, de ma egy új fiú érkezett közéjük. Kora reggel behívott minket a szobájába az intézményvezető, és csak annyit mondott, hogy a kisfiút Hakyeonnak hívják, hat éves, vagyis jövőre már iskolába megy, és hogy legyünk vele nagyon türelmesek, mert elvesztette a családját. Összeszorult a szívem, mert tudtam, milyen érzés család nélkül felnőni. Még nem is ismertem a fiút, de máris meg akartam óvni ettől. Habozás nélkül ajánlottam fel, hogy foglalkozom vele külön. Park igazgató úr melegen mosolyogva hagyta jóvá, majd elküldött, hogy menjünk a dolgunkra. Hamarosan megérkeznek a gyerekek.

Sajnos a szokásos reggeli kavalkádban nem láttam, mikor érkezett Hakyeon, így nem is tudtam beszélni azzal, aki elhozta. Pedig szerettem volna beszélgetni vele, többet tudni a körülményeikről. Reméltem, hogy délután sikerül találkoznunk, addig is megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni a fiúval magával. Nem volt nehéz megtalálni, a rajzoláshoz odakészített asztalok mellett ült, a hátizsákja még mindig rajta, és csak bámulta a többi gyereket. Számítottam rá, hogy PTSD-ben szenved, bár nem vagyok pszichológus, és nem tudom diagnosztizálni, ez sokkal inkább festett annak, mint puszta félénkségnek az új környezetben.

- Szia – mondtam lágyan, ahogy leguggoltam mellé. Szó nélkül emelte rám tekintetét. Nagy barna szemeiben, amik majdnem eltűntek a sötét tincsei mögött, szomorúság ült. – Én Taekwoon hyung vagyok. Elárulod, téged hogy hívhatlak? – mosolyogtam barátságosan. Bár a főnöktől már tudtam a nevét, de szerettem volna tőle hallani.

- ...eon – motyogta.

- Ne haragudj, ezt nem hallottam – feleltem, továbbra is türelmesen mosolyogva.

- Hakyeon – mondta, most sem sokkal hangosabban, de azért én elégedetten mosolyogtam. Nem akart teljesen kizárni, ami határozottan pozitív jel.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Hakyeon. Lehetünk barátok? – tartottam ki a kezem egy kézfogásra, de csak üresen bámult rá, ezért lassan leengedtem. Nem vettem elutasításnak, az is lehet, nem értette, mit szeretnék. – Szeretnél csinálni velem valamit? – próbálkoztam másképp, de nem felelt. – Rajzoljunk? – mutattam az asztalon heverő lapokra és színesekre, mire az ő tekintete is odasiklott. Ezt bátorkodtam igennek venni, és letérdelve húztam közelebb az eszközöket, majd a kezembe vettem egy színest. – Mi rajzoljunk? Szuperhőst? Hegyet? Sárkányt?

- Balkezes vagy? – kérdezte hirtelen, amivel meglepett. Milyen kis figyelmes, mosolyodtam el.

- Igen, az vagyok. Ismersz még valakit, aki balkezes? – kérdeztem finoman, de nem felelt, én pedig nem erőltettem. Inkább nekifogtam, hogy rajzoljak neki egy sárkányt. Hakyeon aztán rajzolt mellé egy olyan magas tornyot, amekkora csak a lapra kifért, a felső ablakába pedig nekem kellett odarajzolni a hercegnőt. Közben, szakadozott mondatokban, egy mesét is kerített köré, a magányos hercegnőről, aki a toronyban ragadt, mert a szülei sosem jöttek vissza érte. A szívem szakadt meg érte, nem tudtam, jobb-e vagy rosszabb, hogy mérges a szüleire. Kifelé csak mosolyogtam, és folytattam a mesét, hogy a sárkány, aki vigyázott rá, összebarátkozott a hercegnővel, aki többé már nem volt magányos. Úgy tűnt, ez egy kicsit felvidította, és elraktuk a rajzot a hátizsákjába, hogy hazavihesse. Ezután viszont Hongbin jött oda, hogy segítsek neki, úgyhogy bocsánatot kértem Hakyeontól, és megígértem neki, hogy később játszunk megint. Kicsit csalódottnak tűnt, hogy otthagyom, és nekem is nehéz volt a szívem, de hárman vagyunk húsz gyerekre, nem ülhetek egész nap egyikük mellett, mert akkor Hongbin és Eunji nem bírják szuflával. Azért rajta tartottam a szemem, és szomorúan láttam, hogy a nap nagy részét egyedül ücsörögve töltötte. Késő délutánra akadt társasága, Minhyuk személyében, mikor a kis barátjáért, Eunkwangért hamarabb jöttek. Láttam, hogy az ábécét írják együtt, csöndben és nagyon koncentrálva. Aranyosak voltak, de sajnos hamarosan Minhyuknak is mennie kellett. Lassan minden gyereket hazavittek, de Hakyeonért még mindig nem ért ide senki. Bár nem én lettem volna a soros, hazaküldtem Eunjit, mert mindenképpen beszélni akartam a fiú pártfogójával, és fölösleges lett volna, hogy ketten üljünk itt.

Végül csak megérkezett a pártfogó. Öt előtt pár perccel érkezett, szinte futva, gyűrött megjelenése arról árulkodott, hogy az út többi részét is ugyanilyen sietve tehette meg. Sokáig szabadkozott a késésért, előre is, merthogy ezután sem tud hamarabb ideérni a munkahelyéről.

- Semmi gond. Nem lehet könnyű a munka mellett egyedül nevelni a fiát – mosolyogtam rá megértően.

- A... A fiam? Ó, nem... Hakyeon az unokaöcsém – javított ki egy igen zavart mosollyal, mire a szégyentől az én arcom is felforrósodott. – Egyetemista vagyok, kicsit fiatal hozzá, hogy hatéves fiam legyen. Arról nem is beszélve, hogy nincs is barátnőm. – Némiképp megkönnyebbüléssel töltött el, hogy az előttem álló ifjú nem özvegyült meg. De igazából nem tudom, miért, hiszen Hakyeon szempontjából rosszabb, hogy az édesapját is elvesztette.

- Ezek szerint a nagybátyja... – hozzá akartam tenni a megszólítását, de ekkor ébredtem rá, hogy nem tudom a nevét.

- Jaehwan – sietett a segítségemre. – És ön?

- Taekwoon.

- Örvendek, Taekwoon-ssi. Tudja, olyan érzésem van, hogy Hakyeon jó kezekben van önnél – mosolyog rám.

- Igyekszem – feleltem egy félszeg mosollyal. Elmeséltem neki Hakyeon napját, hogy nagy részt egyedül ücsörgött, és a semmibe bámult, mire egy nehéz sóhaj hagyta el az ajkait.

- Otthon is ugyanez megy. Próbálom kisebb tevékenységekbe bevonni, de nem sok mindent akar csinálni a tévézésen kívül. Tudja, elég kétségbeejtő nézni, hogy egy hatévesnek semmi életkedve nincs... – túr a hajába idegesen. – De remélem, az idő megoldja. Nem akartam pszichológushoz vinni, attól talán csak még jobban megijedne.

- Lehet, hogy nem lesz rá szükség. Csak éreztetnünk kell vele, hogy nincs egyedül. Hajlandó volt rajzolni velem, és kitaláltunk hozzá egy kis mesét – mondtam, és beinvitáltam a csoportszobába, ahol Hakyeon azonnal felfigyelt a belépőre és szorosan megölelte. Mosolyogva néztem őket, mert ennyiből is éreztem, hogy Jaehwan jól bánik az unokaöccsével. Mikor elengedték egymást, mosolyogva guggoltam le a kisfiú mellé. – Hakyeon, megmutathatjuk a tornyot a nagybátyádnak? – Mikor bólintott, elővettük a rajzot, és elmeséltem hozzá Jaehwannak a hercegnő történetét. A nagybátyja hálásan mosolygott rám, és megkérdezte Hakyeont, lehet-e ő a sárkány. Hakyeon elgondolkozott rajta, tekintete rám siklott, mielőtt habozva belement. A dilemmáját Jaehwan oldotta meg azzal, hogy odarajzolt egy madárkát is a torony mellé, hogy a hercegnőnek két barátja legyen, és a madárkát Taekwoonnak neveztük el.

~*~*~

Szinte észre sem vettük, és már mélyen benne jártunk a novemberben. A fákat gyakran lepte be zúzmara, és a hideg és az esők miatt egyre kevesebbet tudtuk kivinni a gyerekeket. Hakyeonnak viszont határozottan jót tett az idő, egészen feloldódott, és egy vidám, kíváncsi, anyáskodó fiúnak ismertem meg. Nem lepett meg, hogy a legjobb barátai Minhyuk és Eunkwang lettek, bár az utóbbival sokszor kaptak össze azon, hogy milyen rendetlen, és milyen undorító dolgokat csinál. Minhyuk mintegy katalizátorként működött köztük, az aranyos csorbacsík mosolyával és kiskutyaszemeivel. Hakyeon szeretett oviba járni, de mégsem volt minden rendben a furcsa, csonka kis családjukkal. Jaehwan egyre kimerültebbnek és vékonyabbnak tűnt, ami megijesztett, mert mikor megismertem, aranyos pufók volt. Beszélni sem akart róla, pedig az elmúlt hónapokban jó barátok lettünk, mindig sokáig beszélgettünk, ha én voltam a soros, hogy tovább maradjak a későn hazamenő gyerekekkel, és míg Jaehwan nem kérdezett rá, hogy mi a logika, hogy legalább a napok felében engem lát hármunk közül, fel sem tűnt, hányszor vettem át ezt a feladatot kollégáimtól. Magam sem tudtam volna megmondani, miért volt ennyire fontos, hogy beszélgethessek Jaehwannal.

Egy kifejezetten hideg napon történt, hogy már öt óra is elmúlt, és Jaehwannak színét sem láttam. Kezdtem aggódni. Máskor is volt, hogy később ért ide, de olyankor mindig telefonált, hogy dugóban ül. Most azonban semmi. Mikor elég sok idő eltelt azóta, hogy az összes többi gyerek hazament, már Hakyeon is megkérdezte, idő van-e már, amire egy remélhetőleg hihető mosollyal feleltem, hogy dehogyis, a többiek mentek haza hamarabb. De engem is felemésztett az ideg. Mikor megcsörrent a telefon, szinte azonnal felkaptam.

- Csillagkert óvoda, miben segíthetek?

- Taekwoon-hyung? – hallottam a vonal végéről Jaehwan kifulladt hangját, amit szinte elnyomott a közlekedés zaja.

- Igen. Hol vagy, Jaehwan? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangom ne mutassa a pánikom, elsősorban Hakyeon miatt, aki előttem állva próbálta hallgatni a beszélgetést.

- Még... messze. Azt hiszem, a kocsim végleg megadta magát. Szívem szerint most azonnal buszra ülnék, de az a helyzet, hogy itt kéne maradnom, míg elszállítják, és nem tudom, mikorra érnek ide az esti csúcsban – sóhajtott gondterhelten a fiatalabb. – Hyung... tudom, hogy nagy kérés, de nem tudnál ma este vigyázni Hakyeonra? Ígérem, majd meghálálom neked valahogy! – a hangjában kétségbeesés csengett, és egy pillanatig sem haboztam, amikor két számomra ilyen fontos személy volt bajban.

- Persze, semmi gond, szívesen vigyázok rá.

- Köszönöm, hyung, életmentő vagy. Nem tudom hogy, de meg fogom hálálni...

- Nem kell, mi jól el fogunk szórakozni. Viszont Jaehwan... az óvoda épületét be kell zárnom. Hozzám kell majd érte jönnöd?

- Ho-hogy? Hazaviszed? – döbbent meg a nagybátyja. – Miért nem ültök be inkább valahova a közelben?

- Beülhetnénk egy kávézóba, ha egy fél óráról lenne szó, de ha jól értettem, ez tovább fog tartani – győzködtem szelíden.

- Csak... Nem akarom, hogy belefolyjunk a magánéletedbe – motyogta Jaehwan, nekem pedig nem volt elég bátorságom megmondani, hogy nekem olyan aligha volt. Sosem voltam egy szociális ember, a gyerekek valahogy kivételek. Az egész életem a munkám és a kollégáim.

- Ezt nem mint óvóbácsi, hanem mint barátod vállaltam be, Jaehwan – feleltem inkább. – Mindjárt küldök egy üzenetet a címemmel.

- De... – akart tiltakozni, ha hagytam volna.

- Később találkozunk. – Azzal le is tettem a telefont, és visszafordultam Hakyeonhoz. – Gyere, öcsi, hazamegyünk hozzám. – A szemei nagyra nyíltak.

- Tényleg? Még sosem voltam nálad! Milyen a lakásod? – Felkuncogtam, és csépen, lassan csepegtettem az információt, hogy lehetőleg kitartson a kocsikázás alatt is. Hakyeont teljesen elbűvölte a lakás, ha jól vettem ki, az övék nincs így felszerelve. Miután kigyönyörködte magát, nekiálltunk vacsorát főzni, míg Jaehwant vártuk.

Már rég meg is ettük a kimchi jjigaet, és Hakyeon félig elbóbiskolt a tévé előtt, mire Jaehwan becsöngetett. Kimerült volt, a kabátja koszos, és a homlokát ráncokba rendezte az idegesség.

- Hyung, nagyon szépen köszönöm, hogy vigyáztál Hakyeonra. Mi nem is zavarunk tovább, csak felveszem és megyünk is... – darálta egy szuszra, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem jó ötlet.

- Mi? – pislogott rám.

- Hakyeon már félig elaludt, és vár rád a vacsora – feleltem szelíden.

- Va-vacsora? – nyíltak nagyra a szemei. – Hyung, így is többet tettél, mint amit kellett volna, nem várhatom el, hogy még...

- Szívesen tettem – fojtottam belé ismét a szót. – A legkevesebb, amit tehetsz, hogy elfogadod, ha már főztem neked – közöltem vele, nem erőszakosan, de ellentmondást nem tűrően, mire felsóhajtott, és egy egyszerre hálás és bocsánatkérő mosollyal követett a lakásba.

Jaehwan olyan vehemenciával tüntette el az adagját, mint aki napok óta nem evett, és a valaha pufi, mostanra erősen megcsappant arcára nézve felmerült bennem a gyanú, hogy talán tényleg így is volt, de rákérdezni nem mertem, csak felajánlottam neki, hogy repetázzon. Kissé szégyenkezve nézett rám, de továbbra is csak bátorítóan mosolyogtam, ami mint kiderült, nem csak a gyerekeknél működött csodásan, hanem Jaehwannál is, így a maradékot is elpusztította. Addigra pedig Hakyeon ténylegesen elaludt a kanapén.

- A francba is... – morogta, majd a szájára ütött, de csak legyintettem. Azt nem szerettem, ha Hakyeon előtt csúnyán beszél, de az unokaöccse épp aludt. – Nem fogja díjazni, ha felébresztem és buszoznunk kell vagy egy órát...

- Elvihetlek titeket kocsival – ajánlottam, mire határozottan megrázta a fejét.

- Már így is épp eleget tettél értünk hyung. Én tényleg nem tudom, hogyan tudnám neked megköszönni...

- Nem kell megköszönnöd. Nekem elég az, hogy segíthettem – feleltem, és komolyan is gondoltam. Nem tudtam, hogy a kis árva vált számomra ilyen fontossá, vagy a nagybátyja. Talán mindketten, két különböző értelemben. Jaehwan közben a kanapéhoz ment, és ébresztgetni kezdte Hakyeont.

- Gyere, öcsi... ideje hazamenni – mondta halkan, mikor a fiú kinyitotta a szemét. Hakyeon arcára egy fintor ül ki.

- Nem akarok! Még melegvíz sincs! – durcizott az álmos csöppség. Az én szemeim nagyra nyíltak, Jaehwan pedig tűzvörös lett.

- Cs-csőtörés volt... talán már megjavították – motyogta, kerülve tekintetem.

- Hazudós – nézett rá szúrósan Hakyeon. – Nekem azt mondtad, hazudni nem szép dolog!

- Nem mentek sehova – közöltem velük, abban a pillanatban ahogy a gondolat megfogant a fejemben. Jaehwan értetlenül meredt rám, ezért hozzátettem. – Ma itt alszotok.

- Azt nem le...

- De igen! – néztem rá keményen, mire ijedtséggel vegyes döbbenet futott át Jaehwan arcán. Nem gyakran mutatom meg ezt az oldalamat, de ha kell, meglehetősen szigorú, sőt ijesztő is tudok lenni.

- O-oké – emelte fel a kezeit, jelezve, hogy megadja magát. – Csak... mit veszünk fel holnap? – Ez egy jogos kérdés volt, és egy pillanatra én is elgondolkoztam.

- Az éjszakára biztos tudok kölcsönadni valamit, és kimossuk, ami rajtatok volt ma. Van szárítógép is. – Jaehwan csak bólintott, és szinte csodálattal nézett rám.

- Köszönjük, hyung. Tényleg... nagyon köszönjük – motyogta, ahogy hálásan mosolygott, amitől engem elöntött a meleg és szívből mosolyogtam vissza. Boldog voltam, hogy segíthettem.

~*~*~

Mint számítottam rá, Jaehwan hevesen tiltakozott, mikor a reggelinél felvetettem, hogy költözzenek hozzám. De míg zuhanyzott, Hakyeonból kiszedtem, hogy gondjaik vannak a számlákkal, hiába dolgozik Jaehwan látástól vakulásig, és a berendezés nélkülözhető részét már eladták. Azt is mondta, hogy sosem esznek sokat, mindig csak olcsó dolgokat, de sokszor van, hogy a nagybátyja egyáltalán nem is eszik. Ezek után nem hagytam magam lebeszélni az ötletemről.

- Csak ideiglenesen, amíg talpraálltok – mondtam neki. Ez volt az utolsó érvem. – Tudom, hogy attól kaotikus a helyzet, hogy még az egyetemre jársz, és nem tudsz teljes állásban dolgozni. Csak addig hadd segítsek. Nem nevelhetsz egy gyereket egy lakásban, ahol nem állandó a fűtés, az áram és a melegvíz – néztem rá megrovóan, mire lesütötte a szemét. Tudtam, hogy tudja, mert nem ostoba, de akkor mégis, hogy kerültek ide? Miért nem kért segítséget? Ennyire meg akarta mutatni, hogy tud egyszerre tanulni, dolgozni és gyereket nevelni? De mégis kinek? Túl sok volt a kérdés, ezért nem akartam rázúdítani őket. Majd kifaggatom később, hogy hogyan jutott ide, de most az volt a lényeg, hogy idejutott, és segíteni akartam. A tekintete még mindig a rántotta maradékán időzött, amit a villájával piszkált, én pedig őt szuggeráltam, hogy fogadja el. Hakyeon kissé félősen nézett köztünk ide-oda.

- Csak amíg befejezem az egyetemet – mondta végül Jaehwan, olyan halkan, mint a légy zümmögése. Megkönnyebbülten mosolyodtam el.

- Köszönöm. Hakyeon nevében is. És most készülődjünk, mert téged vár az egyetem, minket pedig az ovi – keltem fel az asztaltól és nyújtottam a kezem Hakyeon felé, hogy elvigyem megmosdatni. – Apropó ovi... a fiúknak nem kell elmondani, hogy itt aludtatok.

- Már te is ezt mondod? – fújta fel az arcát a fiú. – Miért nem mondhatom el soha, hogy mi történik velem otthon? A srácok mindig olyan érdekes dolgokat mesélnek! – Lamentálva néztem rá. Vajon hogyan magyarázhattam volna el egy hatévesnek, hogy azért, mert másoknak nem kell, nem szabad tudni, ha nincsenek otthon rendben a dolgok?

~*~*~

Elérkezett a december és vele hó. Közeledett a karácsony is, de Jaehwan vizsgái hamarabb megérkeztek. Hiába költöztek hozzám, nem volt hajlandó abbahagyni a munkát. Egyrészt, hogy ne teljesen én tartsam el, de annál a cégnél akart tovább dolgozni, az ünnepek után már teljes állásban. Ezért is akarta az összes vizsgáját bezsúfolni karácsony elé. Nem tartottam jó ötletnek, mert az egészsége rovására ment. Aludni is alig maradt ideje, nem még Hakyeonra, aki zokon is vette, de az nagyobb probléma volt, hogy ezt mégis hogyan tervezte volna végigcsinálni, ha nem nálam laktak volna. A szeme beesett, alatta fekete karikák éktelenkedtek, a ruhái lógtak rajta, hiába vigyáztam már gondosan, hogy rendesen egyen. Csak az árnyéka volt a korábbi jóképű és mosolygós önmagának, és a szívem szakadt meg, ha ránéztem.

A cérna az utolsó vizsga előtti éjjelen szakadt el, bár lehet inkább estének mondanám. Miután olvastam Hakyeonnak esti mesét és lekapcsoltam a lámpát az egykori vendégszobában, amit most ő birtokolt, a nappaliba mentem, hogy megnézzem Jaehwant. Ez volt az ő birodalma, mivel nem akart betolakodni a magánszférámba, a kanapén aludt. Mikor otthagytam, még nagyban tanult, a kávézóasztalt teleírt és kiszínezett papírhalmok terítették be, de mikor visszatértem, ezeken feküdt kiterülve. Egy pillanatra elfogott a pánik, de mikor a halk horkolás megütötte a fülem, rájöttem, hogy csak alszik. Hát ennyire kimerült. Mélyet sóhajtottam. Bár tudtam, hogy ő azt szerette volna, eszem ágában sem volt azért felébreszteni, hogy tovább tanuljon. Biztos voltam benne, hogy tanult addig is eleget, hogy átmenjen, és egy kiadós alvás többet fog rajta segíteni. A vacsorán már túl voltunk, de nem ez a legkényelmesebb pozíció a pihenéshez, és még nem is fürdött. Óvatosan döntöttem neki a háttámlának az asztal helyett, de szinte fölösleges volt, úgy kiütötte magát. Összehúztam a papírhalmokat és arrébbtoltam az asztalt, hogy kényelmesen odaférjek, majd megpróbáltam felemelni. Könnyebben ment, mint számítottam rá, ami csak azt jelentette, hogy Jaehwan még soványabb, mint hittem. Ettől mérges lettem, nem egy konkrét személyre, csak dühített, amilyen állapotba ez a fiú került.

A levetkőztetés még ment, csak az arcom égett, ahogy a tekintetem és a kezeim a testét érték. Bár ijesztően vékony volt, a csontjai kitüremkedtek, a bőre fakó, szintem féltem megérinteni, hogy eltörik a kezem alatt, mégis... Zavaró gondolatok és érzések buktak a felszínre, amiket túl régóta igyekeztem elfojtani. Szerettem őt. Talán ideje volt, hogy ha őt nem is szembesítem ezzel a tényleg, legalább saját magam szembenézzek vele. Nem futhattam egy életen át magam elől. De épp sürgetőbb problémáim is voltak. Meg kellett fürdetnem, és ha alszik, akkor félő, hogy belebukik a feje a vízbe. Így, miután beállítottam a hőfokot és beültettem a kádba, elkezdtem ébresztgetni. Először azt sem tudta, hol van, és ahogy lassan megértette a helyzetet, úgy vörösödött el. Nem tudtam, hogy a szégyenlősség teszi, vagy netalántán valami más, de az nem az a pillanat volt, hogy ezen agyaljak.

- Csak annyira maradj ébren, hogy ne fulladj meg – mondtam, kissé nyersebb szavakkal és hangszínnel mint kellett volna, de fel sem vette. Egy féléber állapotban bólintgatott, időnként újra és újra meg kellett emelnem az állát, hogy ne temesse arcát a habba, míg lemosdattam. Mikor a meleg törölközőbe csavarva ültettem a kád szélére, míg elszaladok a pizsamájáért, majdnem elbóbiskolt, és átkoztam magam a meggondolatlanságomért, hogy mi lett volna, ha hanyatt beleesik a kádba. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, és így, hogy ébren volt, könnyebben rá tudtam adni a pizsamáját. Nem bízva benne, hogy a lábai megtartják, ismét ölbevettem, és a háló felé vettem az irányt.

- Hyung, hova viszel? – kérdezte álomittasan.

- Az ágyba. Azt akarom, hogy holnap kipihenten ébredj – feleltem. Csöndben hagyta, hogy lefektessem és betakargassam, majd le akartam kapcsolni a lámpát.

- Hyung... – szólt ismét.

- Mi baj?

- Te nem jössz aludni?

- Még le kell fürödnöm nekem is. De ma egyébként is a kanapén alszom – tettem hozzá mellékesen, és elindultam kifelé, de Jaehwan hangja megállított.

- Nem kell...

- Hm?

- Nem akarlak kitúrni... elég nagy ez az ágy kettőnknek is. – Éreztem, hogy elvörösödöm. Valóban, a franciaágy elég nagy volt kettőnknek is, és én is ajánlottam már fel neki, hogy aludjon mellettem a kanapé helyett, de akkor elutasította. Ráadásul most, a jelenlegi érzelmi állapotomban nem tudom, tudnék-e egyáltalán aludni, ha egy ágyban vagyok vele. De most elsősorban őt kellett megnyugtatnom.

- Rendben. Lezuhanyzom és visszajövök – feleltem. – De te aludj addig is – tettem hozzá, mielőtt a fürdő felé vettem az irányt, remélve, hogy elég fáradt volt és nem vette észre, mennyire remegett a hangom és kipirult az arcom.

~*~*~

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Hakyeon bejött a szobába. Lepisszegtem, hogy hagyja aludni Jaehwant, és kiosontam.

- Miért aludtatok egy ágyban? Olyan nem csak a szerelmesek szoktak? – érdeklődött a hatévesek ártatlan kíváncsiságával a fiú, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm. Szerelmesek, milyen szép is volna, de fogalmam sincs, hogy Jaehwan nyitott-e az ilyesmire. Sok mindenről beszélgettünk, de a szexuális beállítottságunkról nem.

- Mert a nagybátyád ma vizsgázik, és azt akartam, hogy jól aludjon – feleltem végül.

- Jó, de te sem aludtál a kanapén – firtatta tovább Hakyeon.

- Mert az én ágyam. Ha elférünk ketten, miért aludnék a kanapén? – Ezt meghányta-vetette magában, szinte hallottam kattogni a fogaskerekeket.

- Akkor eddig miért aludt bátyja a kanapén? – Na ez volt az a kérdés, amire én sem tudtam a választ. Jaehwan nem akarta, hogy úgy legyen. Csak megvontam a vállam, és megkérdeztem, mit szeretne reggelire, amivel sikeresen eltereltem a figyelmét. Jaehwannak ágyba vittem a melegszendvicset és a tejeskávét, és előkészítettem az öltönyét. Hakyeon megkérdezte, az anyukája vagyok-e, de csak megnyomtam az orrát, és lehűtöttem, hogy nem.

Ijesztő volt, ahogy lógott Jaehwanon az ünneplő ruhája, és amilyen fáradt volt, még mindig inkább emlékeztetett szellemre, mint emberi lényre, de biztos voltam benne, hogy ezt ő maga is tudja, és legalább annyira bántja, mint engem. Így csak bátorítóan mosolyogtam, mikor felöltözve kijött, és biztattam, hogy minden jól fog menni, mielőtt elindultunk kocsival az egyetemre. Láttam rajta, hogy ideges, miután az éjjel az utolsó ismétlés helyett végre aludt, és egész úton próbáltam megnyugtatni. Hakyeon meg is unta, mire megálltunk.

- Ezt már sokadjára mondod, bátyja! Taekwoon hyung megmondta, hogy jól fogod csinálni! – csattant fel a kölyök, mire én felkuncogtam.

- Öcsinek igaza van, Jaehwan. Tudom, hogy mióta tanulsz erre a vizsgára, szóval tudom, hogy ász leszel, ahogy az ovisaim szeretik mondani – vigyorogtam rá, mire ő is megeresztett egy mosolyt.

- Kösz, srácok. Szorítsatok... este találkozunk! – intett, mielőtt kiszállt a kocsiból. Ajkamat rágva néztem utána, míg el nem tűnt az épületben.

- Biztos, hogy nem vagytok szerelmespár?

A gyerekszáj...

~*~*~

Nem lepődtem meg, hogy Jaehwan már aludt, mikor hazaértünk, azon viszont igen, hogy a kanapé helyett az ágyban. Feltehetőleg rájött, hogy mennyivel kényelmesebb. Ettől függetlenül, emlékezve rá, hogy mennyire ragaszkodott hozzá még hullafáradtan is, hogy én se aludjak a kanapén, mellette tértem nyugovóra. Percekig csak néztem a hosszú pilláit, a kicserepesedett telt ajkait, mielőtt immáron alaposan elpirulva lekapcsoltam a lámpát és megpróbáltam nyugovóra térni, de szemeim előtt továbbra is az ő vonásai lebegtek.

~*~*~

Mikor felébredtem, már nem volt mellettem, de a konyha felől vidám hangok és finom illatok értek el hozzám, így arra vettem az irányt.

- Jó reggelt! Hogyhogy már felvagy? – néztem Jaehwanra. Már kevésbé nézett ki úgy, mint egy szellem, de egy nap természetesen nem volt elég, hogy a karikák eltűnjenek.

- Korán aludtam el tegnap – vont vállat, mielőtt kitöltött neked egy csésze kávét.

- Köszönöm – telepedtem le vele az asztalhoz, Hakyeon mellé.

- Holnap karácsony, tudjátok, ugye?

- Persze hogy tudjuk – feleltem. – Azért nem kell már oviba mennünk.

- A szerelmesek ünnepe! – nézett ránk sokatmondóan a kis kópé, én pedig éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Nem mertem Jaehwanra nézni, helyette úgy tettem, mintha a kavéscsészém kifejezetten érdekfeszítő lenne. A fiatalabb zavartan nevetett.

- Eh, te kis kópé, honnan veszel ilyesmiket!

- Egy ágyban aludtatok, mint anyuék! – Megdermedtem. Ezt most jól hallottam?

- Mint anyuék? – néztem rá döbbenten.

- Igen. Anyuék egy ágyban aludtak – pislogott rám vissza, mintha mi sem lenne természetesebb, és én volnék ostoba. Valahol igaza volt, mert az, hogy anyuék egy ágyban aludtak, teljesen természetes, de én még sosem hallottam Hakyeont a szüleiről beszélni. Jaehwan azt mondta, a baleset óta vele sem volt hajlandó beszélni róluk. Jaehwanra néztem, aki éppolyan felvillanyozva nézett vissza rám.

- Először beszél róluk? – kérdezte izgatottan.

- Szerinted nem mondtam volna el? Először! – feleltem.

- Akkor ma ünneplünk! – jelentette ki Jaehwan.

- Mit? Hogy szerelmesek vagytok?

- Ugyan, menj már, Taekwoon hyung is fiú meg én is! – nevetett Jaehwan. Nem tudtam, hogy a szavainak higgyek, vagy a pirulásának. Úgy döntöttem, még egyiknek sem fogok, talán inkább megkérdezem tőle, mikor nem befolyásol minket egy harmadik személy. Abban igaza volt öcsinek, hogy holnap karácsony, és a szerelmesek ünnepe.

- És? – pislogott Hakyeon. – Dongwoonak is két apukája van. – Ezen én pislogtam, mert ezt még én sem hallottam. De az is igaz, hogy sosem láttam Dongwoo anyukáját, és ha visszagondolok, Sunggyu mindig is amolyan titokzatoskodva beszélt a párjáról. Sosem nevezte feleségének Woohyunt, sőt, semmilyen nem-specifikus szót sem használt vele kapcsolatban, és most értelmet látszott nyerni ez az apró furcsaság. De azt nem tudtam, hogy ettől most megkönnyebbüljek, vagy a gyerekek ilyen elfogadóak, vagy féljek, hogy mit szólna ehhez a többi szülő. Jaehwan hangja rángatott vissza a valóságba.

- Hagyjuk most Dongwoo apukáit. Azt akarom megünnepelni, hogy ismét önmagad vagy!

- De hát én eddig is én voltam – nézett ránk értetlenül Hakyeon, mire felkuncogtam.

- Eddig is te voltál, csak eddig egy szomorkás Hakyeon voltál, aki nem mert beszélni az elvesztett családjáról.

- De nekem van családom! – vigyorgott ránk, ami ragadós volt. Melegség járt át, és talán életemben először éreztem úgy, hogy tartozom valahová, hogy van családom. Furcsa, összeeszkábált család volt ez, nagybácsi, unokaöcs és óvóbácsi, mégis, ezek az emberek jelentették számomra az otthont, és bármit hajlandó lettem volna megtenni értük, és bármit hajlandó lettem volna megadni, hogy mindig együtt legyünk biztonságban.

~*~*~

- Boldog karácsonyt! – álltam meg Jaehwan előtt, és egy dobozt nyújtottam neki. Hakyeont már elküldtük aludni, bár megküzdöttünk vele, az ajándékbontogatás után így is fél órával később fektettük le, mert korábban lehetetlen lett volna, de még így is túlságosan belelkesedett attól, hogy együtt olvastunk neki mesét. De végre csak ketten voltunk a nappaliban, és átadhattam Jaehwannak is az ajándékomat. Mikor kinyitotta, és meglátta az öltönyt, kis híján leejtette.

- Hyung... ezt nem kellett volna...

- De igen. Annyit fogytál, hogy a régi leesik rólad – közöltem. – Ez a mostani méreted és az akkori között van, mikor megismerkedtünk, mert gondoskodom róla, hogy valamennyit visszaszedj. – Ahogy Jaehwan ezek után nézett rám, úgy éreztem, ott olvadok el helyben. Még sosem nézett rám ilyen intenzitással, mégis gyöngéd volt, és a pillangók táncba kezdtek a gyomromban.

- Az a helyzet, hogy én nem vettem neked ajándékot, de... – a mondatot függőben hagyva sétált a kávézóasztalhoz. A fejemet ráztam, nekem nem kell nagyobb ajándék, mint hogy itt vannak, és ők a családom. Jaehwan intett, hogy üljek le mellé a kanapéra, és elővette a mappáját. A grafikus-portfóliója, amit mindig is rejtegetett előlem, és azt sem árulta el, miért. A szívem a torkomban dobogott, mikor a kezembe adta, és remegő kézzel kezdtem lapozgatni. Csodásak a rajzai, azt anélkül is tudtam, hogy láttam volna őket. Voltak tájképek, csendéletek, de a többsége... portrék, rólam. Vagyis, azt hittem, mert én sosem voltam ilyen szép, mint az az alak a képeken. Mégis, meglehetősen hasonlított rám.

- Ez... én lennék? – kérdeztem, és biztos voltam benne, hogy még sosem voltam ilyen zavarban életemben, az arcom lángolt és izzadt a tenyerem.

- Ki más? – nevetett elfúlva. Ahogy felpillantottam rá, megint úgy nézett rám, szinte perzselt, és a gyomrom akrobatikus mutatványokba kezdett. – Ismersz még egy ilyen gyönyörű férfit egy ilyen csodálatos lélekkel? – suttogta, ahogy egyre közelített, én pedig csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy végre ténylegesen is birtokba vegye ajkaim, melyek jog szerint már réges-rég az övék, szívemmel, testemmel-lelkemmel és az egész életemmel együtt.