[OS] Amiért érdemes élni

Cím: Amiért érdemes élni

Főszereplők: Leo-központú; Keo - shounen ai vagy bromance, attól függ, hogy sandítasz.

Egyéb szereplők: N, Seo Inguk (Jellyfish szólista) és „nagymama”

Korhatár és figyelmeztetések: 12+/16+, depresszió és öngyilkos hajlamok ábrázolása, mellékszereplő halála; (shounen ai)

Műfaj: angst, némi humor, hurt/comfort

Hossz: hosszabbféle oneshot/egyfejezetes (~3750 szó, ~6,5 oldal)

Írói megjegyzések: Egy fanfic versenyre készült még réges-rég. A kapott téma: halál. Az értelmezésem: visszatérés a halálból; megtalálni, hogy miért érdemes élni. A fic először magyarul íródott, aztán angolra lett fordítva. Most nem találtam az eredetit, szóval ez a második fordítás, vissza magyarra. :'D Emlékeim szerint minden fordítással átdolgoztam, és javítottam. Ja, egyébként ez volt az első VIXX ficem.~

És ne kérdezzétek, miért ilyen sötét... én magam sem tudom. Csak úgy jött. Én is majdnem depressziót kaptam, miközben dolgoztam rajta. Ugyanakkor, tetszik az üzenet, amit közvetít. Szóval tessék olvasni, csak kismacskák képeivel, csokoládéval, vagy ottokaji-t hallgatva. :D

Nagyon szépen köszönöm Sárii~-nak az előolvasást, az elgépeléseim javítgatását és a biztatást.^^ És ha valakinek kell egy kis fluff ezután, akkor nézzétek meg az ő történeteit is. :)

[ajánlóként egy részlet]

– Te idióta! – harsant egy hang. Taekwoon szemei hirtelen pattantak fel, és egy vele egyidősnek kinéző fiúval találta szemben magát. (…) – Fogalmad sincs, mit dobtál el magadtól!

– Az életemet.

– Azt, azt – legyintett a másik türelmetlenül. – De hogy milyen lehetőségeket! Már csak egy ilyen kicsit kellett volna várnod, és lett volna egy barátod, az énekesi karriered elkezdődött volna... Igaz, te ezt nem tudhattad, de akkor is! (…)

~*~*~

A tömeg őrjöngött. Még a színfalak mögött is, bár még csak a dal felénél jártunk, tisztán lehetett hallani, mit kántálnak. „Seo Inguk! Seo Inguk!” Az a felfuvalkodott szépfiú... akinek mázlija, hogy tehetséges az éneklésben, különben semmire sem vinné ebben az életben. Taekwoon idegesen túrt a hajába. Így semmi értelme versenyezni, kétségkívül az egész iskola Ingukért rajong. És a zsűri nem fog szembe menni a közakarattal, még ha a tehetségéhez méltatlanul egy közönséges popszámot is választott. Taekwoon megrázta a fejét. Mi a csudáért nevezett be egyáltalán erre a „Ki mit tud?”-ra? Mégis, mit várt tőle? Ha az elmúlt három évben közel senki nem vett tudomást a létezéséről – kivéve, mikor el akarták kérni a háziját vagy a jegyzeteit –, majd pont most fognak? Ez az egész éppolyan értelmetlen és igazságtalan, mint minden más ebben az életben. Felsóhajtott és fejét hátra hajtva nekidőlt a falnak. Miért is kínozza magát azzal, hogy kiáll ennyi ember elé? Ha a térde nem is mondja fel a szolgálatot, majd a hangja fogja. A szíve már most is rendellenesen vert. Megpróbált mély lélegzeteket venni és lenyugodni, de ez egyre reménytelenebbé vált, ahogy Inguk dala a végéhez közeledett, és ezzel együtt a pillanat, amikor Taekwoonnak színre kell lépnie. Nem messze az osztálytársa, Jaehwan is idegesen morzsolgatta a ruhaujját, pedig ő az a típus, aki szeret a figyelem középpontjában lenni. És a zeneóráik tanúsága szerint a hangja is megvolt hozzá. Ha még ő is lámpalázas, akkor mire számítson, aki olyan introvertált, mint Taekwoon? Főleg, hogy Inguk után közel lehetetlen lenyűgözni a közönséget akárkinek is. Úgy tűnik, hogy a zsűri, vagy bárki is volt, aki az előadások sorrendjéről döntött, már előre leírta őt. Ebben a pillanatban, Seo Inguk és az irritálóan elégedett arckifejezése megjelentek a színpadra vezető ajtóban.

– Te jössz. Kíváncsi vagyok, mivel próbálkozol – provokálta a sztárpalánta. Taekwoon nem válaszolt, talán már nem is hallotta a kérdést a fülében lüktető vértől, ahogy remegő lábakkal kisétált a színpadra. Valahonnan röhögés hangzott fel, máshonnan kifütyülték, de nem figyelt rájuk. Amint a kíséret első akkordjai elhangzottak, becsukta a szemét és megpróbálta meggyőzni magát, hogy otthon van, a nappalijukban, és hogy csak nagymamának énekel. Nem jutott el a tudatáig, hogy az angyali éneke elvarázsolta a közönséget, még azokat is, akik azt várták, szánalmasan elbukik. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a ballada utolsó hangjai is elhaltak és halálos csend ült a teremre. Taekwoon kétségbeesve nyitotta ki a szemét és pislogott körbe – ennyire csak nem volt, nem lehetett szörnyű! És aztán – kitört a tapsvihar.

A fiú nem tudta, egy közönségsiker mire elég. Pesszimista lévén nem számított semmire. Miután leszerepelt, attól volt a legboldogabb, hogy elmenekülhetett a reflektorfényből, és most már valamivel nyugodtabban hallgatta és formált véleményt a többi résztvevőről. Magasan Jaehwant tartotta a legjobbnak, de számított rá, hogy a zsűri ezt másképp látja. Nem is csalódott a megérzésében, mikor osztálytársa csal harmadik lett az énekesen kategóriájában. De amikor Seo Ingukok másodikként szólították, egyszerre örült és döbbent meg. Akiről mindenki azt hitte, kétségkívül megnyeri a versenyt, csak második? Mégis, ki nyerhetett akkor...? A közönség soraiban is megindult a sutyorgás. Taekwoon nem akart hinni a fülének, mikor beolvasták a nevét. De amikor a tekintetek felé fordultak, mégiscsak fel kellett mennie, vagy inkább tántorognia a színpadra. A zenetanárnő briliánsnak és szerethetően esetlennek nevezte – bár hozzátette, hogy ez utóbbin még dolgozni fognak, nevetést keltve sok helyről a közönségből.

~*~*~

– Nagymama? Sikerült! – A fiú már az ajtóból kiabált. A jókedv szokatlanul szószátyárrá tette. – Tetszett nekik, tényleg első lettem... Egy lépéssel közelebb vagyok az álmunkhoz! … Nagymama? Hol vagy? – Mikor az egyetlen rokona nem válaszolt, Taekwoon nekiindult, hogy megkeresse, és végül a szobájában lelt rá. – Nagymama? Alszol? – Taekwoon összeráncolta a szemöldökét. Ez a kiabálás már fel kellett volna, hogy ébressze. Mégis, mivel választ nem érkezett, közelebb ment, hogy finoman ébressze fel, de az asszony szokatlanul sápadt volt, és a kezei jéghidegek. – N-nagymama... – a homlokához nyúlt, de ez nem cáfolta meg a legsötétebb gyanúit. Kapkodva, remegő kezek próbálták kitapintani a pulzust, de ismét hiába.

Végül, Taekwoon erőtlenül rogyott le az ágy mellé. A mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt, és az agya nem akart funkcionálni. Egyetlen szó visszhangzott a fejében: nincs. Nagymama nincs többé. Legalábbis, az élők számára nem. Talán, jobb is neki odaát, békében, a betegsége fájdalmai nélkül, gondolta Taekwoon. De amit hátrahagyott, az az üresség és magány. Az egyik legnagyobb kín, amit egy emberi lélekre mérni lehet. Nincs több énekkel ébredés, utánozhatatlan otthoni koszt, „fighting” mielőtt iskolába ment. Ezek csak hétköznapi dolgok, de a hiányuk mindig is emlékeztetni fog a szeretted hiányára, újra és újra feltépve a sebeket, lappangva, a mindennapi rutin részként. Nincs többé család, egy jó ideje csak ők voltak már egymásnak. Nincsenek többé álmok, amiért együtt küzdöttek, hogy Taekwoon énekes lehessen, mert azt is nagymama álmodta. A fiú sosem hitt magában eléggé, hogy megpróbálja megvalósítani, eddig a napig. De most, hogy az álma elérhető közelségbe került, amikor kapott valamit az élettől a kemény munkáért cserébe, a puszta létén kívül, elvesztett valamit, valami sokkal, de sokkal fontosabbat. Az egyetlen családtagját, az egyetlent, aki közel állt hozzá, az egyetlent, akire támaszkodhatott. Ahogy a földön ült, nagymama jéghideg kezét szorongatva, azt kívánta, bár tudna sírni. De a szemei szárazok voltak, mint a kő. Tudta már, a sírás akkor sem segített, mikor a szüleit vesztette el. Akkor, csak nagymamán és az ő kitartó szeretetén múlt, nem követte őket maga is, és talán a mai napig sem gyógyult fel a depresszióból. És ez alkalommal.. már nagymama sincs itt, hogy segítsen neki. Egyedül kell ezzel megbirkóznia.. ha tud. De úgy érezte, egyszerűen képtelen rá. Vagy teljesen beleőrül, vagy.. nem, nincs is más lehetőség. Meg fog őrülni, megreped, meghasad és darabokra törik, ha ez a vákuum, ez az égő magány belül meg nem szűnik.

A nap hátralévő részében csak fel-alá botorkált a lakásban, néha a mellkasára szorítva a kezét, máskor megütve dolgokat, de semmilyen fizikai fájdalom nem tudta eltompítani a veszteségét. Úgy érezte, bármelyik pillanatban összeroppan a magány súlya alatt, de az mégis késlekedett, egészen késő éjszakáig. A feje sötétebbnél sötétebb gondolatokkal volt tele. Mégis mire jó az élet? Mi értelme van? Előtte is sokat kérdezgette ezt, de olyasvalakitől, aki mindig tudott egy jó okot mondani, valakitől, aki soha, semmilyen körülmények közt sem adta fel, aki hitte, hogy a lét célja a küzdés maga. Nagymama tudta, hogyan nyugtassa meg Taekwoon háborgó lelkét. De most, a saját elméjébe volt bezárva, ami megtört mikor elvesztette a családját, ahonnan nézve az éltnek semmi értelme nincs, mert minden, minden csak fájdalmat okoz. Az ő fejében, akinek senkije nincs, jobb, ha nincs is, az legalább nem fáj. Mire az éj leszállt, már eltökélte, hogy követi nagymamát. Bármi is várja odaát, legyen az a pokol, egy új élet, vagy a boldog nemlét. A segélyhívón bejelentette nagymama halálát, majd kést ragadott és a fürdőbe ment. Egy jó darabig csak nézte, nézte a csillogó fémet, ami elhozza majd az áhított véget, és a nyakához emelte. Nem valami szép látvány fogadja majd a kiérkező hatóságokat, de legalább gyorsan vége lesz, és ez az, ami számít.

Behunyta a szemét és megtette. Érezte a fájdalmat, a vért a nyakán, aztán minden eltompult és nem érzett többé semmit.

~*~*~

– Te idióta! – harsant egy hang. Taekwoon szemei hirtelen pattantak fel, és egy vele egyidősnek kinéző fiúval találta szemben magát. A fürdőszobát sehol sem látta, a hely sokkal inkább egy parkra emlékeztetett, de nem volt ideje rendesen körülnézni, mert valaki mérgesen mellbe bökte. – Fogalmad sincs, mit dobtál el magadtól!

– Az életemet – felelt egyszerűen.

– Azt, azt – legyintett a másik türelmetlenül. – De hogy milyen lehetőségeket! Már csak egy ilyen kicsit kellett volna várnod – mutatta az ujjaival –, és lett volna egy barátod, az énekesi karriered elkezdődött volna... Igaz, te ezt nem tudhattad, de akkor is! – A másik fiú karba fonta a kezét, úgy méregette Taekwoon-t. – Én is árva voltam, de nem ez a fajta, depis-öngyilkos!

– Mégis ki vagy te, hogy ítélkezz felettem? Tudod te, hogy miken mentem keresztül? – kérdezte Taekwoon keserűen. Valahogy nem tudott mérges lenni.

– Ó! Úgy felhúztál, hogy el is felejtettem bemutatkozni – pislogott a másik ártatlanul. – N vagyok, a lelkedért felelős halálisten, szóval tudom a teljes élettörténeted, a múltaddal, jeleneddel és lehetséges jövőeiddel együtt. Épp egy csodálatos jövő felé tartottál, a lehető legjobb felé, valóban, az út kissé rögös, de mindenért meg kell szenvedni... – A halálisten hevesen gesztikulálva belefogott magyarázatába, de Taekwoon közbevágott.

– Nem szenvedtem még érte eleget? - N ismét legyintett.

– Jó, jó, a sorsod így is, úgy is jobbra fordult volna, de a legjobbhoz csak még ezt az utolsó csapást kellett volna elviselned... és aztán, mint a tündérmesékben, hopp, boldogan élnél, míg meg nem halsz! Elmondhatom neked, rosszkor fáradtál bele a várakozásba, és főként a „boldogan élsz” részt ugrottad – folytatódott a nyaggatás.

– Köszönöm az információt, igazán jól tudom hasznosítani – húzta el a száját Taekwoon. Igazán rosszul esett ezt hallani, hogy elkapkodta és rossz döntést hozott, hogy kaphatott volna valami jót is az élettől, mielőtt vége. Most, hogy ezen a furcsa helyen valamilyen varázslatos módon a depressziója nem uralta el az elméjét, és tisztán tudott gondolkodni, ő is belátta, hogy elérte a mélypontot, ennél rosszabb már nem lehet, várhatott volna kicsit, hogy jobbra fordulnak-e a dolgok. De hát kár ezen gondolkozni, ez a vonat már elment...

– Igenis jól tudod hasznosítani! Még nincs késő helyre rakni! – N mosolya zökkentette ki a gondolataiból.

– Helyre rakni...? Mégis hogyan? – pislogott.

– A halálistenek nevében, azért vagyok itt, hogy alkut ajánljak neked! – húzta ki magát büszkén N. – Kaphatsz egy esélyt, hogy visszatérj az öngyilkosságod előtti pillanatba, azt is megmutatom neked, hogy miért érdemes élned, amennyiben beleegyezel, hogy te is halálisten leszel, amikor másodszor is meghalsz, a tervezett idejében. – Ez elgondolkodtatta Taekwoont. Pár pillanat múlva – vagy több perc volt az? Az idő olyan furcsán telik itt – lassan, gondolkodva szólalt meg.

– Szóval, megnézhetem, hogy érdemes-e, és vissza is mehetek, és cserébe annyit kérsz, hogy halálisten legyek miután meghalok?

– Öhm... nem egészen – rázta meg a fejét N. – Először bele kell egyezned, hogy halálisten leszel, aztán adom meg neked a választási lehetőséget, hogy végérvényesen meg akarsz halni most, vagy visszamész még egy időre. De ezen kívül, semmi apró betű, egész jó állás, változatos, mindig van valami érdekes fickó, mint te most, bár még nincs két évtizede, hogy itt vagyok, azt hiszem, az örökkévalóságig sem unsz bele. – N kezdett kicsit úgy hangzani, mint valami reklámügynök. – Nos? – kérdezte kíváncsian a halálisten, de a másik fiúnak kellett egy kis idő, hogy átgondolja a rázúdított információt.

– Miért én? – tette fel végül azt a kérdést, amitől a legtöbb választ remélte.

– Mert a populáció nő, és kezdünk túl kevesen lenni halálistenek. És te alkalmasnak tűnsz: okos, érzelmileg csöppet labilis, de az nem kizáró ok, mert érzelemkontrollert használunk, és nem félsz a haláltól, mint olyantól. Sokan idegenkednek ettől a munkától, ezért igyekszünk jó feltételeket kínálni. Ha gyanakodsz, és azon gondolkozol, mi az apró betűs rész.. nálunk nincs olyan! – Most már határozottan úgy hangzott, mint valami rossz reklámszöveg. – Bár nem mindenkinek ajánljuk fel ezt az alkut, hogy menjen vissza élni még kicsit. De a te halálod nem volt még tervbe véve, megsajnáltalak és egyébként is, kiérdemelted a csodás jövődet! Szóval, elfogadod végre, hogy megmutathassa, neked a t... amit akarok? – toppantott N. Taekwoon megcsóválta a fejét. Ha a halálistenek lelkekkel foglalkoznak, nem tűnik rossz munkának, és elnézve ezt a mintapéldányt... elkelne itt egy Taekwoon-hoz hasonlóan komoly ember.

– Elfogadom – jelentette ki.

– Nagyszerű! Akkor gyerünk is. Kicsit előre ugrunk az időben... – azzal N meg is ragadta az újonnan szerződött fiú karját, aki csak egy rántást érzett, és a házukban találta magát. – Ne aggódj, senki sem lát vagy hall. – A nappali tejesen másképp nézett ki, a kényelmes kanapét és karosszékeket félreállították, hogy elég hely legyen a szobában lévőknek. A szoba végében két zárt koporsó állt, fölöttük nagymama és Taekwoon képe. Meglepő módon, sokan eljöttek részvétüket nyilvánítani – valószínűleg az osztályfőnökük kezdeményezésére, Taekwoon egész osztály jelen volt. Úgy tűnt, legtöbbjük az alkalomhoz illően viselkedett, de ahogy közelebb ment, Taekwoon hallotta, ahogy az öngyilkosságának okát találgatták, mindenféle együttérzés nélkül, mintha nem is ismerték volna, csak egy izgalmas thrillerről beszélnének. Keserűen megvetette őket. Ha N ezt akarta megmutatni, miért gondolta, hogy vissza akar majd jönni? Mindenesetre, ahogy körbejárt, észrevette, hogy épp az az osztálytárs, akiről azt hitte magától is itt lenne, nem volt sehol. Valójában, általános óta osztálytársak voltak, és Jaehwan elég gyakran kérte el a jegyzeteit – nem mintha maga nem jegyzetelt volna, de azt állította, Taekwoon jegyzetei sokkal jobbak. Néha beszélgetést is próbált kezdeményezni, nem túl sok sikerrel. A személyiségük teljesen ellentétes volt, és Taekwoon nemigen tudta, mint kezdjen a mindig vidám, sokat beszélő fiúval. De talán, ha kicsit megnyílt volna, barátok lehettek volna Jaehwannal. Az önsajnálatába mélyedve, sosem vette észre, de azon a végzetes napon is, egymás mellett vártak, hogy sorra kerüljenek a „Ki mit tud?”-on. Nem beszélgettek, mert Jaehwan is láthatóan ideges volt és nem kezdeményezett, míg Taekwoonnak nem volt elég bátorsága, nem tudta, hogyan közelítsen. Bár meg akarta kérdezni, hogy Jaehwan mégis miért ideges, ha imád a középpontban lenni és még a hangja is jó. Az ő produkciója volt az egyetlen, ami mosolyt csalt Taekwoon arcára, mert nem csak a hangokat találta el jól, de a dalválasztást és a stílust is. Illett hozzá. Amikor visszatért a színfalak mögé és Taekwoon megdicsérte, úgy tűnt, ez boldoggá tette. Olyan jó érzés volt valakit mosolyra fakasztani, majdnem úgy érezte, hogy van egy barátja, ezért is kereste Jaehwant most. Látni akarta, hogyan reagál a halálára – ő volt az egyetlen, akinek a véleménye még számított, most, hogy nagymama nem volt többé. A gondolataiból N rángatta ki, amikor váratlanul megjelent mellette.

– Hagy találjam ki, keresel valakit? – kérdezte a halálisten, rejtélyesen mosolyogva.

– Biztos beteg – vont vállat Taekwoon.

– Ki? – N játszotta a tudtalant, mire a fiú felvonta a szemöldökét.

– Azt mondtad, mindent tudsz rólam.

– Mindent, ami fontos. Szóval ez a személy elég fontos, hogy tudnom kelljen róla? - kérdezte a halálisten, szélesedő mosollyal.

– Nem tudom. Általános óta osztálytársak vagyunk, az fontosnak számít.

– Neked kell tudnod. Fontos, ha kapcsolatban álltok.

– De te tu...

– Érdekel, hogy hol van Jaehwan? – vágott közbe N, megunva a kitalálóst.

– Szóval mégiscsak tudod, hogy őt keresem. Tehát szerinted fontos – jelentette ki Taekwoon, egy pillanatnyi gondolkodás után, de választ nem kapott. Helyette N ismét karon ragadta és a bejárati ajtóhoz vezette, majd egyedül hagyta az udvaron. Azonnal kiszúrta Jaehwant, aki a ház előtti virágoskertben állt, épp Taekwoon ágyása mellett. Vajon tudhatta? Hogy az összes virágágy közül, épp azt az egyet gondozta ő? Taekwoon odasétált és megállt az osztálytársa mellett, az arcát vizslatva. Még sosem látta Jaehwant ilyen szomorúnak, sőt egyáltalán tényleg szomorúnak, nem csak rosszkedvűnek egy rossz jegy miatt, és ettől furcsán rosszul érezte magát. Tenni akart ellene, jókedvre deríteni, de szellemként erre képtelem volt.

– Hyung, úgy sajnálom – sóhajtott Jaehwan. Taekwoon majdnem megkérdezte, miért, hiszen nem tudott róla, hogy a fiatalabb bármit is tett volna ellene, de aztán rájött, hogy a másik úgysem hallaná, így nem vette a fáradtságot, hogy beszéljen, csak várt, hátha folytatja magától. – Tudom, hogy be kéne mennem, de nem akarlak úgy látni. Nem úgy akarok emlékezni rád. Remélem, így is tudod, hogy itt vagyok, és elfogadod, hogy így, a magam módján mutatom ki részvétem. A többiek hülyeségeket és gorombaságokat beszélnek, hallani sem akarom, mert nem tartják tiszteletben sem az emléked, sem azt, hogy én kedveltelek. Akkor is, ha nem ismertük egymást olyan jól. Erről én tehetek, tudom, hogy azért vagy ilyen visszahúzódó, mert elvesztetted a családodat, és nem próbáltam eléggé megtörni a jeget. De akkor is, a barátod szerettem volna lenni – sóhajtott. – Tudom, már késő. Csak azt akartam, hogy tudd. Hyung, akárhol is vagy... csak ezt remélem, végre boldog vagy. – Jaehwan elhallgatott, és megtörölte a szemét, mielőtt a sarkában ülő könnycsepp kicsordulhatott volna. Taekwoon csak ott állt, meghatva és meglepve nézte, ahogy az osztálytársa lassan, leszegett fejjel elsétál. Megmelengette a szívét, hogy a barátja lehetett volna. Valójában... még lehet is, ha visszatér – találta fejbe a felismerés, ahogy eszébe jutott az ajánlat. Ahogy körbenézett, N már közeledett is felé. Honnan tudta, mikor kell felbukkannia? Vajon a halálistenek tudnak olvasni mások elméjében?

– Nos, meggyőzött? Vissza akarsz térni?

– Igen – felelt Taekwoon habozás nélkül. Ő maga sem tudta, honnan jött ez az elhatározás.

– Gondoltam – villantott N egy mindentudó mosolyt. – Akkor hát, sok szerencsét, boldogságot és miegyéb, pár évtized múlva találkozunk. – Köszönt el gyorsan, majd a fiú homlokához érintette a mutatóujját. Minden elhomályosult és elsötétült, aztán valami hidegen érzett a nyakán.

~*~*~

Mikor kinyitotta a szemét, a fürdőszobatükör előtt állt, a penge a nyakánál. Azonnal elhúzta onnan. Nem, nem követi el ugyanazt a hibát még egyszer. Nem dobja el azt a lehetőséget, amit N megígért neki. Mindig is vágyott a boldogságra, de sosem kapta meg. Most, hogy tudta a jövőt, hogy a boldogság csak karnyújtásnyira van, az élet nem tűnt zsákutcának többé. Egyelőre fogalma sem volt, hogyan fogja ezt túlélni nagymama nélkül, de muszáj lesz. Az asszony is azt akarta, hogy az unokája énekes legyen, és végre itt az esély. Meg kell valósítania az álmot, amelyet együtt dédelgettek, hogy életben tartsa az emlékét. És nem lesz sokáig egyedül, mert Jaehwan kedveli őt. Csak meg kell nyílnia, és barátok lehetnek – biztatta magát. Nem lesz könnyű feladat, de nem reménytelen, és addig elvánszorog valahogy. Bár a szíve még mindig – vagy inkább a csodavilágból kilépve már megint – iszonyúan sajgott, Taekwoon megragadta a remény képzeletbeli szálait, amiket a halálisten adott a kezébe, és egy ismeretlen erőt fedezett fel magában. Hosszú idő óta először, valóban élni akart.

– Szeretlek, nagymama, de nem megyek veled. Még nem – suttogta a tükörnek, egy halovány, szomorú mosollyal. – Légy nagyon boldog odaát, ahol semmi sem fáj, és megígérem neked, hamarosan én is boldog leszek itt a földön, és egyszer, néhány évtized múlva, majd újra találkozunk. – Egy önálló könnycsepp gördült le a fiú arcán, az első a sorban, melyek majd idővel elmossák a fájdalmat.

~*~*~

Szörnyű volt felébredni másnap. Az előző éjszaka emlékei megrohamozták, és úgy érezte, egy szemhunyásnyit sem aludt. Miután a rendőrök és mentősök, akik regisztrálták nagymama halálát és elvitték a testét, távoztak, Taekwoon nem tudott elaludni, lenyugodni pedig még úgy sem. Csak fel és alá járkált a furcsán üres házban, a depressziós gondolatokkal küzdve. A könnyeket örömmel fogadta – ha csak egy kicsit is, de azok enyhítették a fájdalmát. Mégis, úgy döntött, nem hiányzik iskolából, mert az, legalább amíg tart, elvonja a figyelmét a sötét gondolatairól. Bár ez reggel, az édes feledést nyújtó álomból ébredve nem tűnt a legjobb ötletnek, nem futamodott meg. Végig küzdötte magát a reggeli rutinon és elvonszolta magát az iskolába, remélve, hogy aznap tehet egy lépést előre Jaehwannal. Most nagyobb szüksége volt egy barátra, mint valaha. Az égiek, vagy talán N, megsajnálhatták, mert nem sokkal az érkezése után, a fiatalabb fiú megállt a padjánál.

– Jó reggelt, hyung. Esetleg elkér... Te jószagú ég. Veled meg mi történt? – kérdezte aggódva, mikor Taekwoon felnézett, és meglátta a sötét karikáit. De az idősebb csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar most erről beszélni. – Biztos? Nincs semmi baj? Nem sértés, de elég nyúzottnak tűnsz...

– Nincs semmi – lehelte.

– Óh, hát persze! Biztos a győzelmed ünnepelted! – Jaehwan hirtelen felvidult. – A helyedben én is azt tettem volna. Ha így áll a helyzet, kevésbé érzem szemtelenségnek szívességet kérni tőled, mintha komoly baj lenne. Tudod, az a helyzet, hogy a „Ki mit tud?”-ra készülve kicsit elhanyagoltam a sulit, és... tegnap rájöttem, hogy nem értem a matekot. Esetleg... elkérhetem a jegyzeteid? Persze csak ha neked nem kellenek ma délután.

– Nem lenne jobb, ha... ha... – itt megakadt, bár tudta, mit kéne mondania. Itt volt az esély, hogy közelebb kerüljön Jaehwanhoz, nem ronthatja el a félénkségével.

– Ha? – Jaehwan már felkészült a nemleges válaszra, talán meg is érdemelte. Taekwoon zavartan fixírozta a padot és végre ki bírta nyögni.

– Ha inkább elmagyaráznám? – motyogta. Jaehwan alig akart hinni a fülének, és pár másodpercig csak pislogott.

– Tényleg? – Kérdezte végül óvatosan. Még nem mert örülni. – Megtennéd nekem? – A másik csak bólintott, de Jaehwan azonnal fellelkesedett. – Ráérsz ma délután? – Ismét egy bólintás. – Akkor megvárlak suli után, és eljössz hozzánk. Juj, nagyon köszönöm, hyung! Tudtam én, hogy nem csak nagyon okos vagy és jó énekes, hanem kedves is, csak túl félénk, hogy kimutasd! – Ha nem erről a visszahúzódó fiúról lett volna szó, Jaehwan meg is ölelte volna, de így csak visszaszökdécselt a helyére, a jókedve egy aprócska mosolyt csalva Taekwoon arcára ezen a szörnyű napon. Ezek után megérte átvészelni ezt a napot az iskolában.

~*~*~

– Szóval ezt is érted? – kérdezte Taekwoon. Elég bizonytalan volt a magyarázó képességeit illetően, hiszen sosem csinált még ilyesmit. De szerencsére az osztálytársával együtt tanulás kellően lefoglalta, hogy elfelejtse, mi várja, vagy inkább, ki nem várja otthon.

– Igen, igen, nagyon szépen köszönöm, hyung! Te vagy a legjobb! – lelkesedett Jaehwan, és már mozdult, hogy megölelje az osztálytársát, de annak ijedt arckifejezését látva visszakozott. „Öm... esetleg el tudnád magyarázni a másik felét holnap?”

– Igen.

– Igazán nem fogom tudni, hogy meghálálni neked. Talán... itt maradsz vacsorára? – Rövid megfontolás után az idősebb bólintott. – De várj csak, nagymamád nincs bánja, hogy ilyen sokáig maradsz? Nincs egyedül? – jutott hirtelen a fiatalabb eszébe.

– Uh... nagymama... – Jaehwan várta, hogy folytassa, figyelve és aggódva, mert Taekwoon arckifejezése hirtelen búskomorba váltott. – Nem, nem kell aggódnod miatta. Nincs egyedül. Odaát senki sincs egyedül – tett egy célzást. A fiatalabb megérezte a furcsa hangszínből, hogy valami nincs rendben, de nem értette a mögötted jelentést. – Nagymama nincs egyedül, mert sincs. Ő maga sincs. Tegnap óta. – Egy könnycsepp gördült le Taekwoon arcán, hiába próbálta teljes erejével visszafogni. Nem is tudta, miért mondta el Jaehwannak egyáltalán, nem akart túl érzékenynek tűnni az osztálytársa előtt, de kibukott belőle. Jaehwan csak egy pillanatig habozott, vajon elég közeli barátok-e hogy szabadjon megérintenie a másik fiút, de aztán úgy döntött, senkit nem érdekel most az illem, mindenkinek szüksége van a vigasztalásra, amikor olyan végtelenül szomorú, mint Taekwoon most.

– Sajnálom, hyung. Őszintén. – Lassan, gyengéden ölelte meg az idősebbet, felajánlva a vállát hogy azon sírjon, ugyanakkor hagyva neki lehetőséget, hogy elhúzódjon. Meglepő módon, Taekwoon belesimult a biztonságot adó ölelésbe, viszonozva azt, a másik nyakába temetve arcát hogy elrejtse a könnyeit. A karok, melyek szorosan ölelték, szavak nélkül megnyugtatták, hogy a tulajdonosuk mindörökké Taekwoon mellett lesz.

Ezt látva, nagymama megkönnyebbülve nyújtotta ki a kezét N-nek hogy elvigye, ahová mennie kell, bármi is legyen az a hely. Ha Taekwoon él és boldog, ő is boldog lesz.