[OS] A rózsa csókja

Cím: A rózsa csókja
Csapat: SHINee
Páros: TaeKey (Taemin&Key)
Műfaj: romantikus, songfic (fluff, életkép?)
Korhatár: 12+ (vagy még annyi se)
Leírás:  Taemin stresszes az érettségire készülve, és egy angyalt lát a rá (nyaggatva) vigyázó ummájában. Ihlette Seal - Kiss from a rose című dala; a fic része egy szabadvers, ami közel áll a dalszöveg fordításához.
Merengőről átörökítve, eredetileg 2011 júniusában publikáltam, apró javításokkal/átfogalmazásokkal került fel most ide. Mivel sok éve íródott, természetesen a SHINee tagokra is fiatalabbként kell gondolni! Azt hiszem, ez volt életem első KPop fice, szóval akár mérföldkőnek is tekinthetjük.~
Megjegyzés: Megjegyzem, bár most sem tudom precízen, de akkor tényleg fogalmam sem volt, hogy működik a koreai iskolarendszer, érettségi. Főleg az idoloknak. Úgyhogy zseniálisan a magyar rendszer alapján írtam. :"D (Történetesen, 2011 május-júniusban érettségiztem.)


magyarázat: "férfivá válás" alatt a felnőtté/nagykorúvá válás ünnepét értettem. ^^"

Végig Taemin nézőpontja.
 
=======A múlt======

Ragyogó fényed
SHINee vagy
Te vagy a SHINee
Számomra csak te

Ha hideg van kint
És te betakarsz
Angyali fényed láthatóvá válik
És a szürke világ kivirágzik

Minél tovább vagy velem
Annál furcsább
Egyre inkább függök tőled
Beteg vagyok
Nélküled…
Beteg vagyok
De amit érzek irántad
Az sem egészséges

Te adsz erőt
Te vagy a boldogságom
És mégis fájsz
A kínok kínját okozod
Mert szeretlek
Minden mosolyod
A rózsa csókja
Szürke életemben

Te vagy a mindenem
A barátom
A második édesanyám
Szeretlek
S te nem tudod
Mennyire fáj is
Minden, amit adsz
Csak örömet mutatok
Mert nem szívből adod
S mert nem adod magadat
Pedig nekem csak te kellesz.
Szeretlek.

~*~*~*~

Minden kisfiúnak van olyan korszaka, amikor beleszeret az ummájába. Aztán kinövi, és elkezd a saját korosztályába tartozó lányok után érdeklődni. Jó esetben. Az én esetem a szerencsétlen kivételek közé tartozik. Addig eljutottam, hogy anya már apa felesége, és csak őt szereti, és aztán el is kezdtem érdeklődni a lányok után. Barátnőm nem volt, de ez nem is csoda: 14 évesen berobbantunk a SHINeeval, és egyszerűen nem maradt időm ilyesmire. De úgy tűnik, nem sikerült felnőnöm, mert végül a pótmamámba szerettem bele. Ami annál is nagyobb baj, mert a SHINee „ummája”, mint tudjuk, fiú.

A dolog tavasszal kezdődött. Azt biztosan tudjátok, hogy idén érettségizem, úgyhogy mikor karácsony után rádöbbentem – pontosabban Key rádöbbentett –, már csak egy fél évem van hátra, elkezdtem gőzerővel tanulni. Tulajdonképpen minden szabadidőmet a könyveim között töltöttem, annyira megijedtem tőle, hogy mennyi mindent nem tudok. Egy napos, de még hűvös áprilisi napon a hintaágyba ültem ki, a történelemkönyvvel. Annyira belemerültem, hogy azt sem vettem észre, hogy rám esteledett. Arra lettem figyelmes, hogy valaki felkapcsolta a lámpát.
- Miért bújsz bele a könyvbe? Rontod itt a szemed a sötétben! – korholt szelíden Key. Kezében egy pokróc. Ekkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen fázok is. – Nem akarsz bejönni?
- Nem, még ezt a leckét be kell fejeznem ma…
- Valahogy sejtettem. – Sóhajtott és odajött, gondosan belebugyolált a textilbe, és letelepedve mellém a hintába szorosan átölelt. – Teljesen átfagytál! Olyan buta vagy – szidott, de mosolygott hozzá, és a vállamat dörzsölgette, hogy helyrehozza, amit én rontottam el. Történetesen, hogy megakadályozza a megfázásomat.

A helyzet annyira hétköznapi volt, Key mindig ilyen gondoskodó, és nem tudom, hogy a tavasz tette-e, a korai virágok illata, a lebukó Nap narancsos-lilás fénye, ahogy visszatükröződött a szemében, az a különös mosoly az arcán, vagy egyszerűen csak a régóta tartó, könyvekkel keretezett magányom, és szeretetéhségem, de abban a pillanatban valami megváltozott. A hideg ellenére melegem lett, a szürkületből pedig ragyogó napsütés, és azt hiszem, még senkit nem láttam olyan gyönyörűnek, mint akkor Keyt. A pillanat ecsetért, vagy legalábbis pasztellceruzáért kiáltott. Minden benyomást igyekeztem magamba inni, hogy majd megörökíthessem. De a portréalanyom hamar megunta, hogy egy csendélet része legyen.
- Na jó, én bemegyek, mert csak neked hoztam pokrócot… Ha kész vagy, majd gyere be te is!
- Okés. – Rezzentem fel ámulatomból, aztán visszafordultam a könyvhöz, de már nem tudtam újra felvenni a gondolatmenetet. Az járt a fejemben, hogyan fogom lerajzolni a csodát, aminek az előbb voltam tanúja. Tíz perc szerencsétlenkedés után meguntam, hogy olvasok, de fel sem fogom, és bementem.

Key még a nappaliban várt.
- Máris végeztél?
- Már nem fog az agyam. – Megcsóválta a fejét.
- Ha nem nézek rád, ez eszedbe sem jut?
- Hát… nem… – Valójában ettől bonyolultabb volt a helyzet, hiszen míg meg nem láttam azt a pillanatot, fogott az agyam, de nem akartam az orrára kötni. Erre elnevette magát, és felborzolta a hajam.
- Vegyél egy forró fürdőt. Előreengedlek. A fürdősót meg ilyesmiket tudod, hol találod.
- Köszi, de most van valami, amit még fürdés előtt el szeretnék intézni. Menj csak nyugodtan.
- Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Még a végén megfázol nekem!
- Na jó – sóhajtottam. Jobbnak láttam beadni a derekam, mert Key úgysem nyugodna meg addig, míg nem teszem, amit ő akar. Így csak fürdés után készült el a rajz. Legalább míg áztattam magam, volt időm átgondolni, hogy hogyan komponáljam meg. De így sem tudtam visszaadni a látványt… de nem rajtam múlt. Keyben volt valami, amit egy puszta rajz nem tud visszaadni, akárki is készíti. Valami olyan, ami a lényegéhez tartozik. Ami nélkül üres az egész rajz, hiába szép. Mert a rajzra nézve nem érzem azt, amit abban a pillanatban éreztem.

~*~*~*~

Azt mondják, ha úgy tűnik, hogy minden megváltozott körülötted, valójában csak te változtál meg. Azt hiszem, azon az áprilisi estén megváltoztam. Egyvalami biztosan teljesen más lett: a Keyhez fűződő viszonyom. Minél több időt töltöttem el vele, annál furcsább érzésem volt. Lassan a részemmé vált, úgy éreztem, nem tudnék nélküle élni. Függtem tőle, akár a levegőtől. Szürke, könyvek közé szorított életemnek ő lett a Napja. Magamnak már nem tudtam többé bemesélni, hogy csak barátok vagyunk. És hiába tudtam, számára tényleg csak egy barát vagyok, és a kis Minnie, akinek ő a pótmamája, nem tudtam megállni, hogy vele legyek. És minden, amit értem tett, akár az apró mosolyok is, amiket az ölemben könyvvel ülve biztatásul kaptam, egyszerre ragyogták be a lelkem és szúrtak a szívembe tüskeként. Mint egy csók egy rózsától.
Tudtam: szeretem őt. Reménytelenül.

~*~*~*~

A tanulás, próbák és fellépések közepette gyorsan repült az idő. Szinte észre sem vettem, és le is érettségiztem. Ami azt illeti, a szóbelitől iszonyúan féltem. Még úgy is, hogy a szüleim és az egész SHINee velem voltak, és közös erővel próbáltak megnyugtatni. Jonghyun próbált megnevettetni, anya ki nem engedett volna a karjából, Onew mindenféle okosságot mondott, Minho pedig a sajátjáról beszélt, amitől állítása szerint fölöslegesen félt, mert könnyű volt. Na persze… előtte ő is izgult és sokat készült. Lehet, hogy két éve volt, de attól még emlékszem! Key pedig mindenkit túlkiabálva hangoztatta, hogy inkább maradjanak csöndben, mert csak tovább idegesítenek. Ami azt illeti, igaza volt, bár erre még ő is rátett egy apáttal. Ezen kívül pedig anyámat utánozta, azaz ideges volt, és szorosan ölelt. De mégis az ő jelenléte nyugtatott meg leginkább. Persze, teljesen nem tudott, ugyanis levelezőn tanultam, és nem is ismertem azokat a tanárokat, akik előtt most vizsgáznom kellett. Ráadásul abban sem voltam biztos, hogyan fognak reagálni rá, hogy idol vagyok. Bár ez utóbbi aggodalom inkább a diákoknak szólt, akikkel elvileg osztálytársak voltunk.

Végül nem is volt olyan vészes. Nem tudom, hogy lehetett ilyen mázlim, de a kedvenc tételeimet húztam. Vigyorogva jöttem ki, és azonnal ketten ugrottak a nyakamba: anya és Key. Aztán mikor elengedtek, Minho kapott ölbe, a hátamat pedig Jonghyun és Onew támadták le. Apámat félrehúzódva találtam meg – ő sosem szerette mások előtt kimutatni az érzéseit, hát nem csatlakozott a kupacoláshoz. Így őt külön ölelgettem meg. Aztán leader javaslatára elmentünk együtt megebédelni – vagy inkább már uzsonnázni –, amíg a bizonyítvány elkészültére várunk. Annyira megkönnyebbültem, hogy fel is pörögtem, és szinte enni is elfelejtettem a sok beszéd közben. Jonghyun és Key sérelmezték is, hogy nem hagyom őket szóhoz jutni. Erre csak rájuk nevettem, és el is volt rendezve – a maknae mosolyának és aegyojának nem tudnak ellenállni a csapattársaim. Kivéve, ha Keyről van szó… de most nem akartam erre gondolni, mert elszomorított volna, én pedig boldog akartam maradni.

Még mindig letörölhetetlen volt a mosolyom, mikor visszaértünk az iskolába, ahová elvileg négy évig jártam, gyakorlatilag viszont alig tudtam, hogy hol van. És az elvben osztálytársaim, akik szintén a bizonyítványosztásra érkeztek, azonnal lerohantak minket autogramért. És Key, a mi kis feltűnéshajhászunk, felvetette, hogy akár énekelhetnénk is nekik valamit. Ami szintén mókás volt, ugyanis ebben a kavarodásban először észre sem vettük, hogy a tanárok kinyitották az ajtót, és minket várnak, hogy lezárhassák az érettségit. És egy olyan szép bizonyítványt kaptam a kezembe, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. És ezt nem csak illemből nem tettem meg, hanem azért is, mert a SHINee-val és a szüleimmel a nyakamban nem ment volna. Aztán az ünneplést az a lány szakította félbe, aki a tanároknak megköszönte a felkészítést és az érettségi jó hangulatát. A szoknyáját gyűrögetve, pirulva és szemlesütve beszélt hozzám, de tisztán és érthetően. Először azt gondoltam, ez a tiszta beszéde az oka, hogy ő beszél az osztály nevében, de kiderült, tévedtem. Osztálytitkárként mutatkozott be, és meghívott az osztály érettségi bankettjére.
- … mert bár nem jártál be órára, elvileg ehhez az osztályhoz tartoztál, és mi mind nagyon szeretnénk, ha eljönnél velünk.
- Öhm, rendben, én szívesen megyek, de mikor és hova? – kérdeztem. Igyekeztem nagyon kedves lenni, és a legbájosabb mosolyomat vettem elő. Azt hiszem, túllőttem a célon, mert a lány a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy apró sikolyt.

- Az étterem itt van kétsaroknyira, és mindjárt átsétálunk együtt. Úgy értem... együtt az egész osztály – vörösödött el.
- Gondoltam – mosolyogtam.
- Bocsánat. Nem akartam, hogy rámenősnek tarts… úgysem lenne esélyem, a barátnőd biztosan ezerszer szebb és okosabb nálam… – motyogta zavartan.
- Öö… Nincs is barátnőm…
- Ezt ne vedd biztatásnak. Csak azért nincs, mert nem is ér rá ilyesmire – szólt közbe Key élesen, a szeme dühösen villogott. Én felkaptam a fejem. Miért csinálta ezt? Az egyetlen logikus magyarázat az lett volna, ha féltékeny, de az sajnos lehetetlen... Egyszerűen túl szép lett volna.
- Óh… én nem… nem vettem biztatásnak… mondtam, hogy nem áll szándékomban…
- Ne is. Nem tűröm, hogy ilyesmivel bomlaszd a SHINee-t.
- Key, állítsd le magad. Elijeszted a rajongóinkat – vigyorgott Jonghyun, és "szelíd" erőszakkal elvonszolta a továbbra is morgó Kibumot.
- Akkor mi is megyünk, érezd jól magad az osztályoddal! – mosolygott rám Onew, és Minhóval együtt a másik kettő után indultak. Anyáék is megölelgettek, megpuszilgattak, még egyszer gratuláltak, aztán ők is ott hagytak, jó szórakozást kívánva. Az osztálytitkár pedig bátortalanul rám mosolygott, és a lassan kifelé szállingózó osztályhoz csatlakozva mi is elhagytuk a termet.

~*~*~*~

=======A jelen=======

A vacsora közel sem olyan, mint gondoltam. Ami azt illeti, finom, csak nincs étvágyam, mert későn és sokat ebédeltem. A társaság viszont határozottan nem jó. Nem is engem akarnak megismerni, csak a SHINee-ról akarnak többet hallani. Úgyhogy a főfogás után azt hazudom, hogy kimegyek levegőzni, és közben felhívom a sofőrt, hogy induljon el értem. Kellemes meglepetésként ér, hogy azt ígéri, egy fél órán belül itt van, mert úgy emlékszem, ennél azért hosszabb az út a dormból. Végül úgy húsz perc múlva, a desszert után tudom kimenteni magam azzal, hogy fáradt vagyok és holnap fellépés, ami egyébként igaz is. Tényleg nem kapok több pihenőt az érettségi után.

Az étterem ajtaja előtt megkönnyebbülök. Jól esik a friss, esti levegő, és az utcai lámpák gyér fényénél már nem vagyok egyértelműen felismerhető. Végre, itt már nem „SHINee Taemin” vagyok, hanem csak egy érettségizett fiú, aki fuvarra vár. Ekkor nyílik egy kocsi ajtaja, ami mintha a kisbuszunk lenne. Ami azt illeti, eddig körül sem néztem, nem gondoltam, hogy már itt lehet… de ez biztosan az. Ugyanis a kilépő fiú sziluettjében Keyre ismerek. Ő mégis mit keres itt? De nincs időm ezen gondolkozni, mert már itt is van előttem.
- Gyere, te érettségizett! – mondja vidáman, aztán kézen fogva húzni kezd a kisbusz felé, én pedig nevetve hagyom neki. Olyan boldog vagyok, csak mert itt van, mikor nem is kellene. Most úgy érzem – tudom, csalóka ábránd –, hogy fontos vagyok neki. Odabent aztán a combomra csap, és mosolyogva kérdezi, hogy milyen volt az osztályommal.
- Hát, nem túl jó - ismerem be, egy fanyar arckifejezéssel. Key rögtön umma módba vált.
- Miért? Mégiscsak rád mászott az a csaj? Pedig megmondtam neki…

- Nyugi, nem mászott rám. De… - Itt kikívánkozik a kérdés, ami már délután sem hagyott nyugodni. – Miért zavar ez téged egyáltalán?
- Miért olyan fontos ezt tudnod? – hárít azonnal, kerülve a tekintetem.
- Csak szeretném… - pislogok rá nagy szemekkel, remélve, hogy a cukiság működik. Bár nem szokott.
- Gondolkoztam, hogy mit adjak neked – kezdi merengve.
- Tessék? – hökkenek meg az ide nem illő mondattól. Aztán rájövök, mit akar, legalábbis amiről én úgy hiszem hogy az a célja, és fel is háborodok. – Hé, ne tereld a témát!
- Oda fogunk kilyukadni, meglátod, csak így jobban el tudom mondani. – Ezen nevetnem kell. Persze, majd az érettségi ajándékomtól jutunk el odáig, hogy mi van az osztálytitkárral… ez a fajta logika tökéletesen Keyre vall. – Ne nevess, komolyan mondom! – háborodik fel, aztán egy pillanattal később újból bizonytalanul néz rám. – Jaj, látod, most elfelejtetem, hogy akartam elmondani…
- Az tök mindegy, hogyan mondod, csak mondjad már – nevetek tovább.

- Na, eszembe jutott! Először arra gondoltam, hogy mit adjak, mikor mindened megvan, aztán, ahogy jobban figyeltelek, rájöttem, mire van leginkább szükséged.
- Mire? – kérdezem, és hirtelen kiszárad a szám. Kénytelen vagyok megnyalni. Olyan furcsán néz… Vajon rájött? Tudja, hogy szeretem és rá van szükségem, vagy valami másról hiszi azt, hogy nekem a legfontosabb? Ő viszont csak pajkosan elmosolyodik, vet egy pillantást a sofőrre, majd hirtelen előrehajol, és ad egy puszit a számra. Erre nem számítok, mert olyan gyors, és ráadásul be sem csukta a szemét. Az hozzátartozik a csókhoz, nem? Úgyhogy most csak pislogok rá, ahogy kihívóan mosolyog, miközben megérintem az ajkam. – Ho-ho-honnan tudtad? Hogy erre van szükségem?
- Megérzés – kacsint. Aztán elkomolyodik, és közelebb hajol. A szeme ragyog, és gyöngéden néz rám. – Elég a szemedbe néznem, hogy tudjam. – Erre lesütöm a szemem, ő pedig kuncog rajtam. – Ilyenkor olyan ártatlannak tűnsz… pedig már férfi vagy.
- Dehogyis. Még van majdnem két évem, te is csak nemrég ünnepelted… – motyogom.
- De már leérettségiztél. És egyébként is sokat változtál mostanában. Szerintem igazi férfi vagy – suttogja. Erre fel kell néznem. A tekintete… engem csodál. Mégis, mi csodálnivaló van éppen rajtam? Hiszen ő az Ezerarcú, táncos, énekes, rapper és divatszakértő… Az arca közelít felém, és lassan lecsukja a szemét. Követem a példáját. A szívem a torkomban dobog – mert most előre tudom, hogy meg fog csókolni. Illetve az előbb, az csak egy puszi volt, most remélem, hogy tényleg, igazán meg is csókol.

Azonban megint csak egy puszit ad. Igaz, most picit hosszabbat, de akkor is csak egy puszit. Ez nekem nem elég. Kinyitom a szemem, és megfogom a vállát. Erre ő is felnéz, és pár végtelen pillanatra elmerülünk egymás tekintetében. Élvezzük, hogy összetartozunk. Az én rózsám végre teljesen kivirágzott, eldobta tüskéit, és most már az egész életemet kitölti a ragyogása, amibe nem vegyül többé a szúró fájdalom. Megindulok felé, hogy végre, megkapjam életem első csókját. De az ajkaimra teszi az ujját, és fejével a sofőr felé int. Én pedig csalódottan dobom magam hátra az ülésen. Ez viszont, úgy tűnik, Keynek nem tetszik. Átkarol, és magához húz, és megsimogatva a hajam, a vállára hajtja a fejem. Én pedig jólesően felsóhajtok. Ez az ártatlan mozdulat, amiből az alkalmazottunk nem tud meg semmit, mert korábban is csináltunk ilyesmit, most sokkal többet jelent. Ez most összetartozásunk jelképe, és határatalanul boldoggá tesz. De a pillanat varázsa megtörik, mert Kibum most sem tud csöndben maradni. Bár, el kell ismernem, most komoly oka van rá.
- Szóval, leráztad a csajt?
- Nem kellett leráznom, mert nem is mászott rám… De mégis, miért zavar ez téged, ha tudod, hogy mire van leginkább szükségem? – sandítok föl rá egy sunyi mosollyal. Erre vállba bök és grimaszol.
- Sosem lehetek elég biztos. És különben is… én nem osztozkodom.
- Én sem – szögezem le, arra célozva, hogy ne merészeljen senkivel flörtölgetni rajtam kívül. Ami azt illeti, el tudom képzelni róla, mert szeret megbizonyosodni vonzerejéről...

- Nem is kell – nyugtat meg, és gyöngéden ringatni kezd. Ezután csak csöndben élvezzük, hogy együtt lehetünk. Olyan jó és békés így, el tudnék aludni… de akkor elveszteném az értékes időt, amit vele tölthetnék. Így inkább megkérdezem, mikor érünk haza. – Sokára, Minnie, az étterem egy jó háromnegyed órára van a dormtól!
- Akkor mégis hogy kerültetek oda húsz perc alatt?
- Sehogy. Korábban elindultunk.
- De... honnan tudtad, hogy végezni fogok?
- Hát, kiszámoltam, hogy meddig tart a vacsora. Azt pedig gondoltam, hogy meg fogod unni az autogramosztást, úgyhogy szóltam a sofőrnek, és elindultunk.
- Ühüm… értem. Köszi. - Csak ámulok. Előre tudta, hogy mi fog történni az osztályommal... Túl jól ismer.
- Nincs mit. Tényleg nem volt megerőltető – simogatja meg a felkarom, és egy ragyogó mosollyal jutalmaz meg. Én meg még kényelmesebben fészkelem be magam az oldalához és a nyakához, és innen, ebből a kuckóból nézem Szöul elsuhanó fényeit, egészen addig míg haza nem érünk. A fiúk újra gratulálnak, de mikor azt mondom, fáradt vagyok, nem tartanak fel. Onew és Jonghyun visszatelepszenek a kanapéra, ahol valami show-szereplésünket nézik vissza videóról, Minho pedig a számítógép elé, aminek képernyőjét egy pillanat-álljba vagyott játék tölti ki. Key velem tart a Minhóval közös szobámba.

Mikor becsukom az ajtót, megint csak nézünk egymásra, mire türelmetlenül kibököm.
- Megkapom végre az első csókomat?
- Csak akkor, ha nem zavar, hogy nem lánytól kapod – mondja, és rá nem jellemző módon kicsit bizonytalannak tűnik. De egy mosollyal megnyugtatom.
- Az zavarna, ha nem tőled kapnám.
Elmosolyodik ő is, és ez az arckifejezés annyi mindent elmond, amit nem lehet szavakba önteni. Ahogy elém lép, a lámpa fénye glóriaként ragyogja körül szőke tincseit. Az angyal láttán elakad a lélegzetem – vajon mivel érdemeltem ki épp az ő szerelmét? Az ajtónak dönt, és ajkai lassan közelítenek, szemhéjai félig lehunyva. A szívem úgy dobog, elönt a hőség, kiszárad a szám… megnyalom az ajkaimat. Ő végigsimít az arcélemen, aztán lehunyja a szemét, és végre megcsókol. Olyan finom… óvatosan fedez fel, előbb csak ajkaival, aztán a nyelvével is. Én pedig ügyetlenül próbálom viszonozni azt, amit kapok. Aztán feladom, csak átadom magam neki, hagyom, hogy ő irányítsa a csókot. Inkább átölelem, a hátát simogatom, és a hajába túrok, a kócos, szőke tincsek közé. Az ujjaim cirógatásával próbálom elmondani, mennyire szeretem, mert szavakkal, de még rajzzal is képtelen lennék rá. De így, azt hiszem, megérti. Óvón karolja át a vállam, és simítja kezét a derekamra. Én pedig hagyom, hogy ő vigyázzon rám az első csókomnál, és az összes többinél is, amíg csak élünk és szeretjük egymást.

~*~*~*~

Megcsókolt egy rózsa
A szürke élet színes lett
A homályból fény derült
Mert ő az enyém lett

Ő az erőm
Ő a boldogságom
De nincs többé kín
Mert megcsókolt a rózsám.